ÜNNEPEK

Nem szerette a dolgokat az utolsó pillanatra hagyni, mégis szinte minden alkalommal még az ünnep előestéjén is az utcákat, pontosabban a boltokat rótta, hogy megtalálja az ajándékot. Azt az ajándékot, amelyről nem is tudta pontosan, mi is az. Valami, ami kicsit különleges, ami nem megszokott. Valami, ami valamennyire önmaga, és illik a megajándékozotthoz. Valami, aminek igazán örül, aki adja, és aki megkapja. Valami, ami … Igen, valami, amit nehéz meghatározni. Ami talán nem is kapható. Valami, aminek talán nincs is ára, ami nem pénzben mérhető. Sőt, lehet, hogy egyáltalán nincs mértékegysége. …

Így is kezdődhetne a történet, és a befejezés persze az lenne, hogy az illető nem vásárol semmit, mert semmi nem olyan, mint aminek lennie kellene. Ezért üres kézzel tér haza, és csak ránéz mosolyogva arra, aki kinyitja az ajtót, vagy csak megöleli az illetőt, vagy csak egyetlen szót szól. De így a történet talán elcsépelt, talán kiszámítható, talán szentimentális lenne. Kezdjük másképpen!

Micimackó nyakában a télen elmaradhatatlan sállal boldogan lépkedett a friss havon, miközben hazafelé tartott. Arra gondolt, holnap ünnep lesz, és eljönnek a barátai. Mindig úgy várta ezeket az alkalmakat, hiszen olyan jókat beszélgethettek, nagyokat nevethettek és persze a legfontosabb: bármennyi mézet ehettek. Erre hirtelen elkomorodott. Megállt a hóban. A fejét vakarta. „Bármennyit? De otthon nincs Bármennyi csupor méz, csak Valamennyi. Az pedig nem ugyanaz.” Mit tegyen?

És ez a történet úgy folytatódna, hogy Micimackó kicsit szomorúan feküdne le, mert mindig arra gondolna, nincs otthon a mézből Bármennyi. Másnap azonban mindegyik barátja mézet hozna neki, hiszen tudják, ezt szereti a legjobban. Így boldog lenne számára az ünnep, mivel a sok méz mindig öröm. Talán ez sem túl izgalmas történet, bár kétségtelenül kicsit kedves és vidám. Azonban talán itt is sejthető a végkifejlet. És már megint a mézről szólna a dolog! Próbáljuk meg máshogy!

Ünnep: Boldog. Keserű. Vidám. Gyásszal teli. Felszabadult. Fájdalmas. Megragadó. Felejthető. Mindenkié. Magányos. Vallási. Nemzeti. Ritka. Megszokott. Korai. Késői. Hivalkodó. Csendes. Családi. Meleg. Hideg. Felemelő. Elfeledett. Egyszeri. Állandó. Kétes. Tiltott. Szédítő. Émelyítő. Átértékelt. Csodás. …

Így írva az ünnepről nem szokványos, modern és elgondolkodtató. Bár …

Akkor mi legyen? Mit és hogyan mondhatnék róluk? Azt hiszem, amit eddig leírtam, az elég, mert ilyenek az ünnepek: kicsit szentimentálisak, kissé kiszámíthatóak, kedvesek és vidámak, és sokféle jelzővel illethetők. De egy dolog közös bennük: a szeretet. És hogy milyenek lesznek? Amilyenné formáljuk őket. Tehát vigyázzunk rájuk, óvjuk őket! És ne engedjük, hogy a szürkébb hétköznapok legyőzzék őket!



(Megjelent: Mütfi, 2004. december 14., V. évf. 3. szám, 3. old.)

Mikulás érkezése

- Hogyan érkezik meg a Mikulás, ha nincs hó? – kérdezte a kisfiam.
- Hogyhogy? Nem értem a kérdésed. – válaszoltam.
- Ha nincs hó, akkor a Mikulás szánkója min csúszik? Hogyan húzzák a szánt a rénszarvasok hó nélkül?
- Hát … szóval … - és itt elakadtam. – Bevallom fiam, ezen még nem gondolkodtam.
- Pedig fontos lenne tudni – jelentette ki komoly hangon a fiam. – Ugyanis most nem esik a hó, és estére itt kellene lennie a Mikulásnak.
- Ne félj attól, hogy nem érkezik meg időben. – mosolyogtam el magam, és megsimogattam kis fejét olyan „apásan”.
- Nem is félek ettől – mondta – csak kíváncsi vagyok, és nem tudom a választ.
- Szóval, a Mikulás szánját akkor is lehet húzni, ha nem hull a hó. Hiszen láttad azokat a képeket, amikor a Mikulás az égből közelít a földhöz, és a rénszarvasok húzzák a szánt.
- Apu, ezt úgy érted, csúszik az űr? – kérdezte kicsit hitetlenkedve a fiam.
- Mondjuk, igen. Valami ilyesmiről van szó. – feleltem mosolyogva, és örültem, hogy ilyen jól megválaszoltam a kérdésre.
- Aha. Akkor értem, miért kell az űrhajósoknak kikötniük magukat az űrhajóhoz.
- Jól gondolod, fiam. – és büszke lettem a gyermekemre, hogy ilyen okosakat mond. „Hiába, no, az én fiam.” – gondoltam magamban.
- De akkor azt nem értem, miért nem csúszkálnak az űrhajók összevissza az űrben? És miért jönnek vissza űrsiklóval a földre, amikor le is csúszhatnának? És ha csúszik az űr, akkor miért nem csúszik rajta a Föld?
- Ez nem egészen úgy van. – vágtam rá, miközben éreztem, hogy nem tudok felelni a kérdésekre.
- És az hogy lehet, hogy a Nap nem olvasztja fel ezt a síkosságot, és nem szárítja fel az űrt? És miért érkezik az űrből a Mikulás, amikor Lappföldön lakik? És még mindig nem világos, hogyan érkezhet meg, ha nincs hó?

Most mit mondjak? – kérdeztem magamtól. Nem mondhatom, hogy soha nem gondolkoztam ezeken a dolgokon! Nem felelhetem azt, hogy nem tudom a válaszokat! Mit gondol majd a fiam az apjáról, hogy ilyen egyszerű kérdésekre sem tud értelmes mondatokat kinyögni. Mert az egy dolog, hogy tudom, a pi egyenlő 3,14-el, de fogalmam sincs, hogy ez mit is takar. És persze nem értem a relativitáselméletet, pedig azt már közel 100 éve írta le Einstein. És nem tudom mi az, hogy kvantummechanika. És mi az, hogy a szánknak és a bőrünknek is van pH-értéke? És mit jelent az, hogy „bifidusz efenzisz”? Azt sem tudom, hogy az mp3 és mp4 esetében mit takar az „mp” rövidítés! De nem ismerem fel az avokádót, vagy a jostát sem! És nem értem, hogyan működik a tőzsde! Nem tudom, mi a különbség a plazmatévé és LCD-monitor között! És még annyi mindenre nem tudom a választ, és annyi mindent nem értek, és annyi mindenről fogalmam sincs!

Ha akarnám, persze megnézhetném a könyvekben, az interneten. De azokban sem találnák választ a fiam „egyszerű” kérdésére: miként érkezik meg a Mikulás, ha nincs hó?

Próbáltam összeszedni gondolataimat, ötletet találni a megoldásra. De képtelen voltam rá. Zavarban voltam a fiam előtt, és szégyelltem magam, amiért hallgatok.

Már éppen valami olyat akartam mondani, hogy „a Mikulás előtt nincs akadály”, amikor az eddig csöndben figyelő fiam kinézett az ablakon, és így kiáltott fel: „Apa, esik a hó.” Valóban nagy pelyhekben hullott a hó. „Kimegyek játszani” – mondta a fiam, és választ sem várva kapta fel télikabátját, vette fel cipőjét. Még visszaszólt az ajtóból: „Tudom, sapka, sál …”, és már csukódott is ajtó.

Én meg ott maradtam egyedül a szobában kétségek között őrlődve, nem tudom a választ arra a kérdésre: hogyan érkezne meg a Télapó, ha nem esne a hó.


2009. december

A véletlen

Baráti társaságban többször beszélgettünk a véletlenről. Mindegyikünk tudott saját magával történt eseményekről, amelyekben a véletlen kiemelt és időnként megmagyarázhatatlan szere-pet játszott. A társaság egyik része szerint „nincsenek véletlenek”, azok mögött valamiféle sorsszerűség, vagy mondhatjuk elrendeltség figyelhető meg. A többiek is úgy vélekedtek: „nincsenek véletlenek”, csak éppen az rejlik a dolgok mögött, hogy mindennek van valamek-kora valószínűsége, ezért következhetnek be a véletlennek tekintett dolgok, amelyeket hajla-mosak az emberek felnagyítani, túldimenzionálni.

Ebben az írásban egyrészt nem kívánok igazságot szolgáltatni a véletlen kérdésében, másrészt csak gondolatébresztőnek kiragadok néhány elgondolást a fogalommal kapcsolatban. Nem törekszem sem teljes körűségre, sem tudományos munka megírására. Ennek ellenére számos tudomány kategória-rendszeréből merítve próbáltam a kérdés megválaszolásához eljutni.

Ha a véletlent szeretnék definiálni, nincs könnyű dolgunk.

Hétköznapi értelemben a véletlen szót gyakran az „akaratlan(ul)” vagy a „nem szándékos” szavak szinonimájaként is használjuk. Például: „Elnézést uram, véletlenül löktem meg!” Ebben az esetben inkább figyelmetlenségről, gondatlanságról, nem szándékosságról kellene be-szélnünk.

Ezzel valójában a jogtudományba kerültünk át. A (büntető)jog ugyanis nem ismeri a véletlen fogalmát. Azaz nem lehet például véletlenül balesetet okozni. A büntetőjog hanyag gondat-lanság (negligentia) fogalmát használja akkor, amikor az elkövető nem látja előre magatartá-sának lehetséges következményeit, mert elmulasztotta a „tőle elvárható” figyelmet vagy kö-rültekintést. A gondatlanságból elkövetett cselekmény is bűncselekmény, de csak akkor, ha a törvény a gondatlan elkövetést is büntetni rendeli. Nincs minden bűncselekménynek gondat-lan alakzata. A törvény a gondatlan elkövetést mindig enyhébben bünteti, mint a szándékost. … De ez már más kérdés.

Ezek szerint nincs véletlen? Vajon így vélekednek más tudományterületek is?

A filozófus, de a matematika és a fizika kérdéseivel is foglalkozó, XVII. században élt Benedictus (Baruch) Spinoza így írt az Etika c. művében „… lehetetlennek [mondunk- S.P.] egy dolgot; tudniillik vagy, mert lényege, azaz definíciója ellentmondást tartalmaz, vagy, mert nincs semmiféle külső ok, amely ily dolog létrehozására volna determinálva. Esetlegesnek azonban csupáncsak ismeretünk hiá¬nyosságára való tekintettel mondunk egy dolgot. Mert az olyan dolgot, amelyről nem tudjuk, hogy lényege ellentmondást tartal¬maz-e, vagy amelyről biztosan tudjuk ugyan, hogy nem tartalmaz ellentmondást, de létezéséről mégsem állíthatunk semmi bizonyo¬sat, mert az okok rendje rejtve van előttünk: az ilyen dolgot sohasem tekinthetjük sem szükségszerűnek, sem lehetetlennek, s ezért vagy esetlegesnek, vagy lehetségesnek nevezzük.” (Spinoza: Etika. 33. tétel)

Hasonlóan vélekedik a Széchenyi-nagydíjas és Wolf-díjas magyar matematikus, egyetemi tanár, akadémikus Lovász László is, aki azt írja: „A véletlen a modern tudomány egyik sarka-latos fogalma. Szinte minden tudomány lépten-nyomon használ olyan modelleket, melyekben a jelenségek véletlen, statisztikus jellege dominál. … A valóságban (talán a kvantumfizikát le-számítva) csupa olyan "véletlen" jelenséggel találkozunk, melyek igazából nem véletlenek, csak megjósolásukhoz nem áll rendelkezésre elegendő adat és idő.” (Lovász László: Mit kívánnak a számítógépek a matematikától és mit adnak neki?, Mindentudás Egyeteme)

Ez tehát azt jelenti, hogy a véletlen nem más, mint egy olyan jelenség, amelyet nem tudunk előre jelezni, de csak azért, mert az információ és az idő korlátot jelent ebben. Így ezek nem is „igazi véletlenek”.

A természet- és a társadalomtudományok gyakran használnak olyan modelleket, melyekben a jelenségek véletlen, statisztikus jellege dominál. Ezekben az esetekben is csak arról lehet szó, hogy olyan eseményeket vizsgálnak, amelyek valójában nem véletlenek, csak nem látjuk, nem láthatjuk előre őket.

Vajon milyen szerepe van a véletlennek létünkben, a valóságban? Mennyire határozza meg a véletlen életünket, világunkat?

Mérő László, matematikus, pszichológus a következőket állítja: „A természet a véletlen me-chanizmusára épül. Épül egyrészt mondjuk az elektronnak a bizonytalanságára, és másrészt, egy másik szinten épülhet az öröklődésnek a bizonytalanságára. Lehet, hogy ugyanez az elv vezérli azt is, és emiatt nem tudjuk és nem is akarjuk megmondani, hogy mondjuk a két szülő génállománya hogyan kombinálódik össze egy új lénnyé.” (Ezredvégi beszélgetés Mérő László matematikussal)

Mit mond erre az elméleti biológus, Oborny Beáta? „Érdekes belegondolni, hogy a véletlen tulajdonképpen szorosan behatárolt jelenség: minden egyedi eset egy jól meghatározott elosz-lásból kerül ki, ezért is kedveli a statisztika annyira a véletlent mint referenciát. A véletlennel éppen ellentétes eset a tökéletesen szabályos.” (Oborny Beáta: Véletlen és szabály avagy ho-gyan játsszunk egy hangyabollyal?, Beszélő)

Úgy tűnik, kezd kitisztulni a kép a véletlen fogalmával kapcsolatban! Ám mielőtt nyugodtab-ban hátradőlhetnénk kellemes székünkben, térjünk vissza a társadalomtudományokhoz, pon-tosabban a pszichológiához!

Idézek egy kicsit hosszabban Paulinyi Tamás író, parapszichológus tollából: „Vannak … olyan események, amelyeket a természettudományok nemhogy megmagyarázni, de elhelyezni sem igazán képesek világszemléletükben, ezek pedig a parapszichológia hatáskörébe sorolhatók. A jelenkori tudományos parapszichológia kísérleti eredményei tényként tárják elénk az érzékszerveken túli észleléseket (telepátia, távolbalátás, jövőérzékelés), illetve azt, hogy tudatunk közvetlenül, vagyis az ismert fizikai közvetítők működése nélkül képes hatni anyagi rendszerek állapotára, folyamataira (tárgymozgatás, véletlenbefolyásolás). Bár az említett képességek létezése világképformáló tényező, a valóság megfigyelhető jelenségei között még ezeknél is megdöbbentőbb módon megnyilvánulókra bukkanhatunk. A misztikusan különös "véletlen" egybeeséseket – C. G. Jung svájci pszichiáter fogalmával – szinkronicitásnak nevezzük. … A megfigyelő elvárásai – mint ezt a parapszichológia is bizonyítja – befolyásolja a megfigyelt esemény kimenetét. Bármilyen furcsa a szinronisztikus események középponti rendezőjét – úgy tűnik – a tudatosságban kell keresnünk. Ebben a megközelítésben azonban újabb komoly problémával találkozhatunk, az egyéni és a kollektív tudatosság, illetve az anyagi folyamatok és a tudati folyamatok kibogozhatatlannak tűnő viszonyaival. Ha ugyanis jobban megfigyeljük a szinkronicitásjelenségeket, legtöbbjük elemei csupán egyetlen megfigyelő (a MEGFIGYELŐ) számára rendeződnek valódi egybeeséssorozattá. … A szinkronicitás jelenségek zömében az elemek között gondolati tartalmak is szerepelnek, vagyis az eseménysorozat egymást vonzó tagjait nem lehet fizikai formák vagy állapotok affinitásával magyarázni. Akárhonnan is közelítjük meg a kérdést, a szinkronicitás jelensége sokkal inkább egy álomállapothoz hasonló flexibilitású tudati valóság, mint egy konkrét anyagi rendszerekből álló fizikai törvények által determinált materiális valóság létét sejteti. .. A szinkronicitás egyfajta holografikus módon képes pszichés életünket a valóság legkülönfélébb rétegeiben visszatükrözni. Ez részben sorsunk, pszichés mélyrétegeink megismerését segítheti, másrészt, ennek szellemében a valóságteremtés öntudatlan mágiáját egy magasabb tudatossági fokra emelheti.” (Paulinyi Tamás: A Szinkronicitás, 2003.)

Azt hiszem érdekes gondolatok ezek. Sőt, zavarba ejtőek. Miért is? Mert azt állítja, a véletlen a tudatban megjelenő, visszatükröződő, az adott személy által mintegy önkéntelenül várt és befolyásolt esemény. Ez lényegesen eltér a természettudományi definícióktól. De talán köze-lebb van a jogban használt kategóriától.

Több tanulságot is sikerült megfogalmaznunk a véletlen jelenségének „tudományos” körbejá-rásáról. Egyrészt megállapíthatjuk, hogy valóban nem könnyű definiálni egy olyan sokszor használt és egyértelműnek tűnő fogalmat, mint a véletlen. Másrészt nem ugyanaz a tartalma a racionálisnak tekinthető természettudományokban, mint a társadalomtudományokban.

Végül is így lesz igaza mindenkinek. Azaz annak is igaza van, aki szerint véletlenről csak azért beszélhetünk, mert az adatok és az idő korlátot jelentenek minden lehetőség előrelátásához. És annak is igaza van, aki azt állítja, a véletlen a tudatban megjelenő különleges állapot.

Maradjunk annyiban: nincs abszolút véletlen, és nincs a véletlennek egyértelmű definíciója sem. Így tehát mindenképpen csak egyet állíthatunk: a véletlen relatív kategória.



2010. november 9.

Nagy Utazás

Mi is az út: Két pont közötti távolság? Két hely közötti rész? Annak leírása, hogyan jutok el A-ból B-be?

Mi az utazás: Az út megtétele? Egy mód arra, hogy A-ból eljussak B-be? Annak élménye, hogy A-ból B-be jutok? Az Indulás és a Megérkezés között eltelt rész?

Mi a fontos: Az út maga? Az utazás? A megérkezés? A döntés (hogy egyáltalán elmenjek-e, vagy hogy melyik utat válasszam, esetleg az, hogy megérkezzek)?

És ha a kérdésekre megpróbálunk válaszolni, akkor itt egy újabb kérdés, az egésznek a lényege: Vajon az Élet, nem maga is egy Utazás? Nagy Utazás?

Mit tudunk erről a Nagy Utazásról? Ismerjük az Indulást, és tudjuk, inkább csak feltételezzük a Megérkezést. Ám amíg a hétköznapokban a Megérkezést annyira várjuk, és örülünk neki, addig a Nagy Utazásnál valószínűleg nem így vagyunk ezzel. Habár …, de ez már a Hit birodalmába tartozó gondolatokat vet fel.

Szóval, mit tudunk erről a Nagy Utazásról? Ez az egyetlen utazásunk, maga az „Utazás”? Vagy ez a sok utazásaink egyike? Vagy ez csak a bekötő út, amelyen áthaladva eljutunk a Főútra, amelyen továbbszáguldhatunk? … A kérdések csak sokasodnak, a válaszok meg bizonytalanodnak!

Mit mondhatunk e Nagy Utazásról? Távolodunk-e a Kiindulási állomástól, és közeledünk-e a Megér-kezési helyhez? Vagy a távolodásunk és a közeledésünk csak látszólagos? Avagy a Megérkezési hely megegyezik-e a Kiindulásival? Lehet, hogy soha nem jutunk el a Végállomáshoz, csak egyre inkább közelítünk hozzá?

Milyen is számunkra a Nagy Utazás? Kellőképpen odafigyelünk-e arra, hogy jól érezzük magunkat közben? Nézzük-e közben a Tájat? Észrevesszük-e annak szépségeit, különlegességeit? Megállunk-e, ha gyönyörködni akarunk, vagy ha pihenésre van szükségünk? Magányos lovagként járjuk-e be utunkat, vagy Csapat részeként? Figyelünk-e kellőképpen útitársainkra, hogy jól érezzék magukat velünk, vagy mi jól érezzük magunkat velük? Tudjuk-e, hogy utunk megismételhetetlen és megváltoztathatatlan?

Túl sok a kérdés. Nem is kell válaszolnunk rájuk! Egy részükre nincs is válasz. Csak néha jussanak eszünkbe. Például mostanában, amikor meglátogatjuk Szeretteink sírját, akik megérkeztek valahova, de mi bízunk benne, hogy ez csak egy köztes állomás számukra és számunkra is.

2010. október 24.

Imagine

Próbálom elképzelni, de nem megy! Azt hiszem, tudat alatt nem is akarom elképzelni!

Nem tudom elképzelni, milyen lenne ma John Lennon, aki a 70. születésnapját ünnepelhetné, ha élne! Találtam az interneten különböző elképzelt fotókat róla, amelyek 70 évesen mutatják. Olvastam egy kis karcolatot is egy elképzelt mostani napjáról. Mindegyik érdekes volt, de egyik sem Ő.

Ki is volt valójában John Lennon?

A 60-as évek fantasztikus (és talán soha meg nem ismételhető) karriert befutott együttesének, a Beatles-nek (ki ne ismerné ezt a nevet?) a vezetője. Minden tevékenységével, minden lépésével egy polgárpukkasztó figura. A Békét és a Szeretetet mindennél fontosabbnak hirdető személy. A kábítószert nem megvető, nehezen elviselhető természetű ember. A 60-as, 70-es évek fiataljainak példaképe. … Álljunk csak meg!

Az 1960-as évek már fél évszázadra vannak tőlünk. Ez kb. két emberöltő, vagyis két nemzedékváltás ideje. Nagyon távol van ma már.

Ha ugyanezt a 60-as évekre alkalmaznám, akkor a XX. század első évtizedéig kellene visszanyúlnunk. Pedig számunkra, akik a 60-as években voltak tinik, már akkor az 50-es évek is régmúltnak tűntek. A 40-es évekről már csak mások visszaemlékezéseiből hallhattunk.

Nem tudom, a mai tiniknek mit jelent a Beatles vagy John Lennon. Tudnak-e bármit is mondani róluk, ami nem a zenéjükhöz kapcsolódik? Nekik már ez Történelem. Ahogy az Aranycsapat is az számukra. Szerintem abból a csapatból csak néhány nevet tudnának felsorolni, a teljes csapatot – nyugodtan mernék fogadni arra, hogy – nem. Lehet, hogy a Beatles tagjait sem tudnák pontosan megmondani.

Egyben azonban biztos vagyok, a Beatles és John Lennon zenéjét elég nagy hányaduk felismerné. És azt is hiszem, szeretik is számaikat. Ez a fontos! Mert azt mutatja, hogy a 30 éve lelőtt Lennon mégsem halt meg! És köztünk van!

Én így képzelem. Képzeld el Te is!

Imagine!


2010. október 9.

Meddig még?

Mindig is utáltam a valóság show-nak nevezett vagy hasonló jellegű szörnyűségeket! Most azonban még erőteljesebb bennem az indulat. Olvastam egy cikket – érdemes átfutni – (http://www.borsonline.hu/news.php?op&hid=33832), amely leírja, hová jutnak majd hamarosan nálunk is ezek a műsorok. Átverik és manipulálják a nézőket és a szereplőket, miközben az utóbbiak mindent megtesznek, hogy „benne legyenek a tévében”.

Az sem elhanyagolható probléma, hogy hamis világot vetítenek elénk. Már önmagában ez is torzíthatja a nézők értékrendjét, ítélőképességét, realitásérzékét. A való és a valótlan határai elmosódnak. Az igaz és a hamis összefonódik. De nem azért, hogy általuk több és jobb legyen a világ. Csakis a „nézettség” (a pénz) érdekében történik mindez.

Az még nagyobb gond, hogy emberek bármit elvállalnak egy percnyi hírnév vagy a felkínált, kialkudott, várható nyeremény (pénz) reményében. Nem baj, ha hazudnak közben. Nem baj, ha megalázkodnak mindennek érdekében. Nem baj, ha kívülről és belülről (!) le- és kivetkőznek. Nem baj, ha közben elveszítik emberi mivoltukat és méltóságukat. Semmi sem baj.

Persze a legnagyobb probléma, hogy a nézők vevők minderre. Mert a néző látni akarja, hogyan élnek mások (híres, vagy annak nevezett/tartott emberek, vagy éppen ugyanolyanok, mint ők). Mert a néző például tudni akarja, mit csinálnak mások történetesen a mellékhelyiségben. (Vajon, tényleg mit, vagy mi mást?!) Mert a néző mindenre kíváncsi!

Tényleg kíváncsiak vagyunk minderre? Vagy csak azt akarják, hogy ezt mondjuk, érezzük? Ebben is ugyanúgy manipulálnak, mint sok minden másban. Elhitetik velünk, hogy mi ezt akarjuk. Ezt kapjuk, mert úgy alakítják, hogy azt higgyük, mi ezt is akarjuk.

„A kínálat megteremti a maga keresletét.” Lám-lám igaza van a híres francia közgazdásznak, Jean-Baptiste Say-nek, akitől ez a megállapítás származik. Bár ő egy kicsit más értelemben gondolta ezt, hiszen 1803-ban az Értekezés a politikai gazdaságtanról (Traité d'Économie Politique) című művében így írt: „Mivel a javak előállítói azok eladása révén pénzt, jövedelmet szereznek, és ezt más javak vásárlására fordítják, összgazdasági szinten az áruk (ide értve a termelési tényezőket, köztük a munkaerőt is) kereslete és kínálata egyenlő kell hogy legyen.” Say tehát a róla elnevezett dogmában, vagy törvényben azt fogalmazta meg, hogy a kereslet és a kínálat megegyezik a gazdaság egészében, így érdemes lehet a kínálatot növelni, mert utólag megteremtődik annak kereslete. Én viszont most olyan értelemben használtam ezt a gondolatot, hogy a kínálat (egy dolog létrehozása) függetlenül attól, hogy volt-e eredetileg igény rá, megteremti a keresletét, azaz el tudják adni. Szerintem így is megállja a helyét a megállapítás.

Persze könnyen lehetne azt mondani: „Minek nézem? Nem kötelező!” Vagy: „Lehet, hogy nekem nem tetszik, de lehet, hogy másoknak igen!” Kicsit erőteljesebb megfogalmazásban: „Miért akarom én az észt osztani? Miért akarom megmondani, mi jó és mi nem?” Lehetne lazábban is: „Vedd könnyedén! Ne foglalkozz vele!”

Mindben van igazság, de mindegyik hamis is. Szerintem az embernek el kell mondania a véleményét a dolgokról, főleg, ha úgy gondolja, ezzel segíthet, előreviheti azokat, vagy felhívja a figyelmet valamire, esetleg gondolkodásra késztet.

A címben feltett kérdésemre válaszolva: úgy látom, sajnos, még nem vagyunk a végén. Az ötletek, hogy meddig lehet a hülyítést, az ízléstelenséget fokozni, kifogyhatatlannak tűnnek. Nem is kívánok az ötletekhez segítséget nyújtani. Csak azt szeretném, ha megállnánk és körbenéznénk: hol vagyunk, hol tartunk, hova és meddig még!


2010. szeptember 19.

Lilja 4-ever

I.

Nézem a képet. Amikor először láttam, nem tetszett különösebben. Azóta többször is megnéztem. És egyre jobban tetszik. Meglátom benne mindazt, amit akarok, amit a kép készítője akart. Kifejezi mindazt, amit szeretnék, amit a fotós szeretett volna. Mondhatnánk: egy szerencsésen megállított pillanatot látunk? Vagy egy tudatosan felépített, megkomponált képet? Mindegy.

A lány a kirakatot nézi. Érdeklődve, vágyakozva. Fiatal még a lány. És csinos. De szomorúságot áraszt az arca. A kirakatban mindazt nézegeti, ami talán elérhetetlen a számára, amit megvenne, ha tehet-né? Vagy csak azt nézi, mit vesz meg, ha mindjárt belép a boltba? Mindegy.

A kirakat visszatükrözi arcát. A boltban lévő fénysugár még érdekesebbé teszi az elkapott, megállított pillanatot. A kirakat üvege elválaszt két világot. A Jelent, amelyben ott vagyunk és élünk. A Jövőt, amelyet szeretnénk elérni, megtapasztalni. A kirakati üveg elkülöníti a Valóságost és a Lehetségest. A Reménytelen Itt és Most világát, a Csodálatos Máshol és Máskor helyzettől. Szétválik az Igaz és az Álom, a Zaj és a Csend, a Gonosz és a Szerető. Ahogy elkülönül egymástól a Mocskos Pokol és a Tiszta Menny.

Amint azt hinni szeretném a film megnézése után.

II.

Megnéztem a filmet. Szomorú vagyok. Ám egyben kicsit csalódott is.

Érdekes, az internetet böngészve azt olvasgatom, másoknak nagyon tetszett ez a film. Csupa nagyon jó nézői véleményt lehet fellelni. Nagy hatásúnak, szívszorítónak tartják az alkotást.

Érdekes, többek óvtak a film megnézésétől, hogy megfelelő hangulat kell hozzá. Azt mondták, utána napokig rossz érzések kerítik hatalmába az embert. És volt, aki csak megszakításokkal – a rossz élmények feldolgozására szünetet hagyva – tudta csak megnézni a filmet.

Kétségtelen, hogy engem is megérintett a film. Azóta is sokszor eszembe jut a mozi egésze, egyes jelenetei, a jelenség és a helyzet, amiről szól. Sokszor látom magam előtt a főszereplő orosz Oksana Akinshina-t, aki 1987-ben született a mai Szentpéterváron. Az a lány idéződik elém, aki részben életkoránál, részben születési helyénél fogva hitelesen játszhatta el a szerepet. (A svéd film, amelyet Lukas Moodysson írt és rendezett, 2002-ben készült, amikor a főszereplő mindössze 15 éves volt, hasonló korú, mint szerepe szerint a lány. A volt Szovjetunióban még közvetlenül a rendszerváltás előtt született, ott és akkor, ahol és amikor a film játszódik.)

III.

A történet röviden: A 16 éves Lilja egy kilátástalanságot tükröző, lepukkant külvárosban él anyjával, valahol a volt Szovjetunióban. Egyik nap elhagyja (egyedül hagyja) az anyja, aki partnerével az USA-ba megy (szerencsét próbálni egy jobb élet reményében). Lilja hiába vár anyjától levelet, netán pénzküldeményt, nem küldenek neki semmit, még hírt sem kap anyjától. Nagynénje egy iszonyúan undorító albérletbe költözteti. Egyetlen barátja, aki valamiféle értelmet ad életének, egy 11 éves fiú, Vologya, aki felnéz a lányra, és aki titokban szerelmes a lányba. Kilátástalan helyzetében Lilja szórakozóhelyen ismerkedik férfiakkal, és kínálja az örömöket önként, de pénzért. Itt ismerkedik meg Andrejjel, akibe beleszeret. Andrej másnak tűnik, mint a többi férfi: szerelmet mutat a lány felé. Mivel állítása szerint Svédországban dolgozik, ezért magával vinné a lányt egy új élet kezdéséhez. A dolgok úgy alakulnak, hogy végül a lánynak egyedül, hamis útlevéllel kell Svédországba repülnie, ahol egy futtató és a reménytelenség várja …

A film rövid összefoglalója, amiből minden kiderül:
http://www.youtube.com/watch?v=XpGdoAXhfU4&feature=related

(Megjegyzem, az összevágott jelenetek alatt a t.A.T.u. együttes – szerintem igazán a film hangulatához való – dalát halljuk. Arról az orosz tini lányduóról van szó, akik 1999-ben leszbikusságukat hirdetve, a színpadon és a klipekben csókolózva törtek be a zeneiparba. … Azóta egyikük már szült, és természetesen a saját nemhez való vonzódásuk csak reklámfogás volt.)

IV.

Kétségtelen, hogy a film a prostituálttá válás egy tipikus útját kívánja bemutatni. A kilátástalanság, a reményvesztettség, a megalázottság, a hiszékenység és a nincstelenség együtt könnyen a prostitúció felé sodorhat egy fiatal lányt. Ahonnan nincs visszaút, ahonnan döntően csak egyféle kiszállás létezik.

A filmmel kapcsolatos legfőbb problémám az, hogy kívül maradtam belőle. Láttam a képsorokat, de azok nem tudtak magával sodorni. Együtt éreztem Lilja-val, de nem szorult ökölbe a kezem a tehetetlen dühtől. Néztem, de nem átéltem az eseményeket.

Valószínűleg ebben szerepet játszott a film néhány számomra nehezen hihető és nem elfogadható jelenete. Gondolok itt például arra, hogy az anya teljesen magára hagyja a lányát, mindenféle gondoskodás nélkül. Előfordul ilyen, de biztos nem jellemző. Viszont, ha a film egy jellemző életutat kíván a néző elé tárni, akkor kerülnie kell az ilyen helyzetek bemutatását. Másik jellemző példát a film végső jelenete ad, amelynél persze értem a rendező szándékát, és átvitt mondandóját is, de azt nem a film szelleméhez valónak, giccsesnek, sőt kicsit nevetségesnek tartom.

Ami a filmmel kapcsolatban elgondolkodtatott, az két embertípus. Bár embernek nem nevezném őket. Nem azokról van szó, akik igénybe veszik fiatal lányok „szolgáltatásait”. Bár elítélem, de inkább szerencsétlennek tartom őket. Két „féregről” (bocsánat!) van szó. Egyikük, aki tudatosan elcsavarja a lányok fejét, hogy prostituáltat csináljanak belőlük. Másikuk, aki konkrétan a futtatással „foglalkozik”. Lelkiismeretükkel soha, senkinek nem számolnak el, hiszen az biztos nincs nekik, de a társadalomnak nagyon keményen fel kellene velük szemben lépni.

Összességében azt kell mondanom, a témában és stílusában láttam sokkal jobb filmet. Ennek ellenére, mivel az interneten szinte csak nagyon jó kritikát lehet olvasni a filmről, és Svédországban mintegy kötelező módon vetítik az iskolákban, meg kellene próbálni nálunk is több általános iskolában levetíteni, és utána beszélgetni a témáról, a filmről a gyerekekkel. Lehet, hogy nagyon hasznos lenne mindenki számára.

A fim címét sokszor fordítják úgy: Mindörökké Lili. Én nem is fordítanám le, jó és érthető így is. Vagy ha mindenképpen szeretnénk magyarra áttenni, akkor azt mondanám: Lili a Mindörökségnek, vagy Lili, Mindörökre. De maradjunk az eredeti címnél és tisztelegjünk a lány előtt: Lilja 4-ever.


2010. június 19.

Örömlányok Világnapja

Június 2.-án az osztrák nőügyi szervezet kezdeményezésére a Prostituáltak Világnapját ünnepelték. Ugyanis 1975-ben ezen a napon mintegy száz francia örömlány elfoglalt egy templomot, tiltakozásul az őket érő hátrányos megkülönböztetések ellen. Azóta a megemlékezéssel is szeretnék felhívni a figyelmet a prostitúció, mint szakma munka- és szociáljogi szabályozásának hiányosságaira, szociális és munkakörülményeik javítására.

A hazai örömlányok egyesülete szerint nem júniusban, hanem decemberben kell a Szexmunkások Világnapját megtartani. Ugyanis 2003. december 17.-én az USA-ban a szexmunkások közösen virrasztottak, és emlékeztek meg arról a 48 örömlányról, akik a “Green River-i gyilkos” néven elhíresült Gary Ridgway áldozatává vált 1982 óta. Ezért a Szexmunkások ellen elkövetett erőszak visszaszorításának a világnapján kell a prostituáltak (bocsánat: a szexmunkások) ünnepét megtartani. Ezzel a cél az, hogy világszerte felhívják a figyelmet az örömlányok ellen elkövetett bűncselekményekre.

Az emberek nagy része nem tud ezekről a Világnapokról, vagy nem is érdekli az egész őket. Jobb esetben megrántják a vállukat: És akkor mi van? Sokan értetlenül állnak a dolog előtt: Milyen Világnapról beszélünk? Minek nekik (mármint a prostituáltaknak) Világnap? És rögtön kettő is! Vannak, akik megkérdezik: Most melyik az „igazi” Világnap? Ez már nem rossz kérdés. Azt jelenti, hogy az illetőt érdekli a dolog, nem közönyös a témával szemben!

Tényleg, kell az örömlányoknak világnap? Nem kellene ilyen világnap, ha csak azon meditálnánk, milyenek az úgynevezett munkakörülményeik, vagy miért vannak jobban kitéve a velük szemben elkövetett bűncselekményeknek. Sokkal fontosabb azért tartani ilyen napot, hogy időnként eszünkbe jusson, van egy olyan társadalmi jelenség – már évszázadok óta, szinte minden országban – amellyel nem tudunk mit kezdeni. Sokféle szabályozás volt/van a probléma kezelésére, de igazi megoldás nem született a kérdésben.

Általános tapasztalatnak mondható, hogy a világ – ebben a kérdésben is – a liberálisabb megoldás felé tart. Az átlagember nem figyel fel arra a finomságra, hogy az egyik világnap a prostituáltakról szól (június 2.-át Nemzetközi Szajhanapnak is nevezik), a másik világnap a szexmunkásokról beszél. Nem véletlen, hogy a hazai érdekvédelmi szervezet nevet változtatott: Magyarországi Prostituáltak Érdekvédelmi Egyesületéről a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesületére módosított. És ennek a névváltoztatáson túl jelzésértéke is van.

Prostituált vagy szexmunkás? Nem mindegy? Nem! Nagy különbség van a két fogalom között. Nem használhatjuk őket egymás szinonimájaként! És alapvetően nem arról van szó, hogy az egyik „szalonképesebb” lenne a társadalom számára a másikkal szemben. A prostituált fogalma alatt egy kiszolgáltatott, kizsákmányolt, sokféle értelemben megerőszakolt nőt értünk. A szexmunkás viszont egy hivatást űző, önálló döntéssel és felelősséggel rendelkező nő, akit természetesen az anyagi, vagy a jobb anyagi megélhetés hajt e foglalkozás önkéntes vállalására.

Prostituált vagy szexmunkás? Lehet, hogy nemcsak nézőpont kérdése a dolog eldöntése? Lehet, hogy nem zárja ki egymást a két fogalom? Lehet, hogy egyszerre, egymás mellett létezik a két megközelítés? Mindenki döntse el maga, és akkor talán könnyebb a megoldás útját keresni.

Egy dologban biztosan egyet érthetünk: időnként fel kell hívni a társadalom figyelmét a jelenség létezésére! Hátha egyszer történik valami a kérdés megoldásában! Lehet, hogy Örömlányok Szomorú Világnapjának kellene nevezni? És talán az is mindegy, hogy melyik napra esik!

2010. június 10.

Édesanyám emlékére

Nézem a fényképét.
S egy elmúlt percet
keresek, reménytelen.

Felzokog egy kérdés:
miért nem lehet
visszahozni egy életet?

A képen mosolyog.
Nem vette zokon
a rosszat, a gondot.

Egy vallomással tartozom,
s mindenkinek elmondom:
Hiányzik nekem, nagyon.


Bp., 2009. 08. 05.



Ui.: Ma lenne 88 éves - a 28 éve elhunyt - édesanyám.

FRÉDI ÉS Piédzsi BÉNI

FRÉDI: Béni barátom, szevasz!
Ne búslakodj, itt a tavasz!

BÉNI: Ó, egy arasz-
nyit sem panasz-
kodom,
Frédi haverom!
Csak fáradt vagyok,
de nagyon!

FRÉDI: Levertségednek mi az oka?
Csak nem a tegnap esti vacsora?

BÉNI: Á, dehogy!
Az jó volt nagyon!
És nem is az asszony
ki bánatom okozza!

FRÉDI: Hát akkor kicsoda?
Vagy éppen micsoda?

BÉNI: Sokat tanulok,
hogy eszem javuljon!
Suliba járok esténként!

FRÉDI: Ó, te szegény
kőkorszaki lény!
Miért gyötröd magad?
Nem elég odahaza
asszonyod szava?

BÉNI: Nem olyan egyszerű,
te kis együgyű!
Itt van a Bologna,
mindenki bolondja,
és nem okíthatok
a Mütf-ön tovább,
ha nem leszek kis doktorból
egy igazi nagy agy, azaz
nem szerzek újabb fokozatot.

FRÉDI: Nem értem a dolgot!
Az már nem jó,
ha a neved Doktor
Bubó, azaz akarom
mondani Béni?
Ej, ni’
Összezavarsz láthatod,
már nevedet sem tudom!

BÉNI: Nem te vagy az egyetlen,
ki az egészet nem érted.
Megvallva, én sem.
De mit tehetek?
Piédzsi fokozatot
akarok,
s megszerzem mielőtt meghalok.
És így továbbtaníthatok.

FRÉDI: Mi az a Piédzsi?
Csak nem papírzsepi-
féle papírdarab?

BÉNI: Majdnem olyan!
Csak nagyobb!

FRÉDI: Ó, te bolond
fokozatosan
fokozatot-szerző
ezért mindent megtevő!

BÉNI: Köszi Frédi, te jótevő!
A kajákból jókat evő,
Könyveket kezedbe nem vevő,
a bolondságra mindig vevő
barátom.
Belátom,
nem látok másik utat,
csak hogy kutatok és kutatok.
Így leszek nagyon okos,
Piédzsi-fokozatos
igazi nagyokos.

FRÉDI: Tedd ez kőkorszaki szomszédom,
én nagyon drukkolok,
hogy jól és jókat kutas,
de így nem lehetsz majd benzinkutas,
akinek keresete tiednél sokkal nagyobb,
amely az asszonyoknál igen fontos
dolog.

BÉNI: Igazad van most is neked.
Okosabb nem leszek
egy cseppet sem,
de újabb papírom lesz,
hogy én vagyok
Frédi
barátja, a Piédzsis Béni!


2005. március 8.

APÁK CSENDJE

Alig múltam 18 éves, amikor be kellett vonulnom katonának. Igen, ennek már jó pár éve, hiszen azóta nincs kötelező katonai szolgálat. Szerencsére, csak egy évet kellett a laktanya falai között eltöltenem, mert akkor az volt a szabály, akit felvettek felsőoktatási intézménybe, az az érettségi után – ún. előfelvételesként – 12 hónapot volt katona, majd tanulmányai befejezése után még fél évig „szolgálta a hazát”.

Szóval, 1972 szeptemberében édesapám elkísért a bevonuló helyre, aztán elköszöntünk egymástól. Ez reggel volt. Sokan voltunk a teremben, és úgy emlékszem, különböző „fejtágításokat”, eligazításokat tartottak számunkra és persze különböző ellenőrzéseken estünk át. Valamikor dél környékén vonultunk át a ferencvárosi pályaudvarra, ahol vonatra szálltunk. Még sokat kellett a tényleges indulásra várnunk. A fülkékben beszélgettem a többiekkel, akik között rég látott általános iskolai társakat is találtam. Akkor zajlott a mücheni olimpia, ezért a legtöbb szó arról, és persze ezen belül a magyarok szerepléséről esett. De minden történet vége a katonasághoz, az elkövetkező egy évhez, a várakozásokhoz, a félelmekhez kapcsolódott. Nevetgéltünk, mókáztunk, de ez kényszeredett volt. Valójában nem találtuk viccesnek az egészet.

Egyszer csak megpillantottam apámat a vonat mellett. Szemével engem keresett a sok egyforma rövid hajú fiú között. Néhány nappal korábban vágattam le hosszú hajamat, amely a divaton túl, valamilyenfajta tiltakozás, szembenállás volt a rendszerrel szemben: az idősek által teremtett rendszerrel szemben (mondjuk a generációs ellentét megjelenéseként), a „mindenki és minden egyforma” rendszerrel szemben („nem akarunk olyanok lenni, mint más”), a háborúval, az értelmetlen öldökléssel szemben (akkor volt az amerikaiak vietnami háborúja), a hatalommal szemben (itt persze alapvetően a felnőttek, a tanárok „hatalmáról” volt szó). Nem kell mindezt túl tudatosnak tekinteni, és semmiképpen sem szabad túl nagy politikai felhangot belevinni. De nem lehet egy kézlegyintéssel sem elintézni.

A középiskolában kék köpenyt kellett mindenkinek (fiúknak is) hordaniuk. Én nagyon utáltam. Azt éreztem: egyforma kis kék katonák vagyunk benne. És egy tizenéves pont azt akarja megmutatni a világnak és persze magának, hogy ő más, mint a többiek. Tehát megragadtam minden alkalmat, hogy ne legyen rajtam a gyűlölt köpeny. Mivel a hosszú hajról a felnőttek véleménye lesújtó volt, csak azért is hosszú hajat növesztettem. Szenvedtem is érte. Sok megjegyzést kaptam a tanároktól, és felszólítást (sőt ultimátumot) a levágásra. Amikor nagyon feszült a kötél, egy kicsit engedtem, picit levágattam a hajamból. Éppen a tanárok többségétől érkező elvárások miatt nagyon meglepő volt, amikor az érettségi évében az egyik magyar órán a tanárnő felolvasta Garai Gábor „Fürtös fejek” című versét. Könny volt a szemében, amikor ahhoz a részhez ért, hogy: „Nézzetek fürtös fejünkre,/s ha viszolyogtok e lágyos csípőktől,/értsétek meg:/velünk nemigen lehet már hadat viselni.” Amikor befejezte a verset, könnyek között csendben kiment az osztályteremből. Csend ült a terembe. Vártuk, mikor jön vissza. Talán egy perc telhetett el, visszajött, folytatta az órát, de a versről többet nem beszélt.

Édesanyám megértő volt irántam és a fiatalok iránt. Apám konzervatívabb volt, és benne volt a megfelelés kényszere. Veszekedett is velem, de anyám szava erősebb volt.

Rövid hajjal ülve a vonaton, várva, hogy elinduljunk, megpillantottam apámat. Kis táskája a hóna alatt, ahogy mindig, égő cigaretta a kezében, ahogy mindig, rövid ujjú ingben és nadrágban, nem túl divatosan, de elegáns hatást keltve, mint mindig, vékonyan, őszülő fejjel ott volt a vonat mellett. Leszálltam. Érdeklődtem, honnan tudta, hogy itt megtalál, hogyhogy eljött. Röviden felelt: megkér-dezte reggel. Soha nem volt bőbeszédű. Azt hiszem, csupa érdektelen dologról beszéltünk. Inkább csak álltunk némán egymás előtt.

Ahogy most visszagondolok erre, ugyanaz a kép jelenik meg előttem, mint a Hair című film elején, amikor az apa elkíséri a katonasághoz bevonuló fiát a buszmegállóba, és állnak némán egymással szemben. Mit lehet mondani ilyen helyzetben? Most értem meg ennek a jelenetnek a nagyszerűségét. Az apai csend – mint a nyugalom jelképe, mint a biztatás és a visszavárás „szava” elkíséri a fiát.

Mire gondolhatott apám? A háborúra, amelyben harcolt? Arra, hogy 4 évvel korábban a bátyám éppen leszerelt, és szinte másnap a magyarok is bevonultak Csehszlovákiába? Talán arra gondolt, hogy a bevonulással átalakul a kapcsolatunk, felnőtt leszek és már nem gyerek, elindul az addig megszokott családi kötelék felbomlása? Arra gondolt, mikor láthat újra? Talán azon gondolkodott, hogyan fogom kibírni? És hogyan fogja Ő kibírni? Nem tudom. Katonaéveiről alig tudok valamit, csak a szórakoztató történeteket mesélte. Politikáról – és így a csehszlovákiai bevonulásról – nem beszéltünk otthon. (Nem olyan idők voltak akkor, mint manapság.) Érzéseit is nehezen mutatta ki. Csak sejteni, következtetni lehetett azokra.

Megöleltem, és kértem menjen el. Nyugodtan menjen el, nem lesz semmi baj baj – ígértem neki. Nagyon akartam, hogy elmenjen, mert rossz volt az adott szituációban lenni. Nehezen tartottam magam, féltem, hogy könnyeket lát arcomon. Amikor később a katonaságnál meglátogattak, a második alkalom után megkértem, hogy ne jöjjenek többet. Nagyon rossz volt nézni és érezni azt, amikor elmennek.

Felszálltam a vonatra. Lehúztam az ablakot, integettem neki, és jelezem, menjen le. Integetett, szívott egyet a cigarettájából, és lassan elindult. Nem nézett vissza. És ez jó volt.

A vonaton beszélgettek, nevetgéltek, húzták egymást a fiúk, de én csak a csöndet hallottam. Apám csöndjét.

A szikla és a lány

A hegycsúcs felé vezető út környékén kisebb-nagyobb szikladarabok sorakoztak. Régen, a hegyről szakadtak le, de évtizedek óta mozdulatlanul pihentek. Voltak közöttük akkorák, mint egy kisebb állat, akadtak ember nagyságúak, és még nagyobbak. Egy részükre fel lehetett mászni. Ezekre szívesen kapaszkodtak fel a turisták és fényképeztették magukat alulról, mintha a legnagyobb ormok egyikét mászták volna meg.

Egy ilyen nagyobb szikladarab tetején egy fiatal lány ült. A szikladarabot több szikla vette körül, így a kevésbé figyelmes, a kirándulástól elfáradt turista nem vette észre a lányt, aki egyik lábát lelógatta a szikladarabról, a másikra térdénél behajlítva támaszkodott mindkét kezet háta mögé téve. Érdekes, talán inkább kihívó póznak is nevezhetnénk.

Fiatal volt a lány, még 25 sem lehetett. Szőkésbarna hosszú haját lófarokban fogta össze. Láthatóan egyedül volt, minden holmi nélkül. Csak ült és nézett előre, szinte mozdulatlanul. Ha az arcát figyelte az ember, azt mondhatta volna, mosolygós. Ám a szeme szomorúságot tükrözött. A megcsillanó könnycsepp még varázslatosabbá tette arcát.

Kockás, a piros árnyalataiban játszó, rövid ujjú inget, világoskék farmert és fehér sportcipőt viselt. Teste arányos volt, bőrén látszódott, hogy szeret napozni. Sem a szeme, sem a szája, sem a körme nem volt kifestve. Egész lénye természetességet sugárzott. Ezzel még érzékibb és kívánatosabb lett.

Ha várt volna valakire, az utat figyelte volna. Biztos, hogy nem a tájban gyönyörködött, mert akkor körbe-körbe járt volna a tekintete. Nem is napozott, mert akkor a nap felé fordult volna, szemét becsukva.

Egy lány a sziklán.

Ám ahogy a napsugarak eltűntek a hegyek mögött, úgy vált egy pillanat alatt köddé a sziklán ülő lány. És úgy vált magányossá a szikladarab a többi között.

Dolomitok, 2009. július

Milyen nap van ma?

Ez még viccnek is rossz! Nem akarom elhinni! Sőt, felháborítónak tartom! Megengedhetetlennek! Kerekre nyílt a szemem, elakadt a lélegzetem, mondhatom – kicsit vulgárisan, bár kétségtelenül találóan – „köpni-nyelni nem tudtam”.

Nézem a szokásos hírműsort az egyik kereskedelmi csatornán, amikor bemondják, hogy „Ma van a Lógás Világnapja, és a világon két millióan csatlakoztak a felhíváshoz.” Természetesen (?) a szervezők arra gondoltak, hogy ez a diákok iskolából való távolmaradására vonatkozik csak. Csak?

Intézményesítjük a „nem dolgozást”, a munkahelytől való távolmaradást!

Még szerencse, hogy a szervezők nem teszik kötelezővé a lógást. Habár, lehet, hogy az jobb lenne. Akkor tudnánk, hogy a diákok – kötelezően – nem mennek iskolába. De akkor a tanároknak, a portásoknak, a takarítóknak sem kellene aznap munkába menni. Igaz, fizetést sem kapnának, de ez legyen a legkevesebb, hiszen a diákok sem kapnak erre a napra fizetséget, amit náluk tudásnak hívnak.

Aztán a tanárok meghirdethetnék az Oktatástól Távolmaradás Napját. Persze, aznap a diákoknak be kellene menniük a suliba, és a helyükön ülve kellene várniuk, hogy az órákat megtartják a tanárok, vagy sem. Mert ma a tanároknak be kellett menniük a suliba, hátha akad olyan elvetemült diák, aki nem csatlakozik a mozgalomhoz (talán, mert nem hallott róla), és bement a „munkahelyére dolgozni”, azaz az iskolába tanulni.

És aztán az ötletet mindenki magáévá tehetné. Az orvosok tarthatnának Műtétmentes Napot, a szemetesek Kukaszállítás Nélküli Napot, a tűzoltók Oltást Kihagyó Napot és a sort hosszan lehetne folytatni.

Vagy egyszerűen, ha valamelyik nap nem mennénk dolgozni, és másnap a főnök kérdőre vonna bennünket, csak annyit mondanánk neki: „Tegnap tartották a Munkamentes Világnapot, és csatlakoztam a felhíváshoz. Tudja főnök, ez olyan nap, mint a Munka Ünnepe, csak épp az ellenkezője.” Ja, ha ez Őt nem hatná meg, és kirúgna, hát, így jártunk. Pedig előtte még jó viccnek tartottuk a dolgot. Csak a főnökünk olyan maradi, és nem olvasgatja az interneten a felhívást.

„Lógás Világnapja”? Még az sem zavarta a szervezőket, hogy éppen ma van „A kommunizmus áldozatainak emléknapja”. Lehet az is, hogy a szervezők ebből a „lógás” szóra asszociáltak, és rögtön a suliból való lógásra gondoltak. Pedig „lógni” sajnos máshogy is lehet. Ahogy a kommunizmus halálos áldozatai többségének kegyetlen sorsként kijutott. A világon 100 millióan voltak (az 1997-ben megjelent „A kommunizmus fekete könyve” alapján). Igaz, ők nem önként csatlakoztak a felhíváshoz.

VILLON

Egyik kedvenc költőm François Villon. Miért szeretem olvasgatni verseit? Nehéz megmondani. Talán, mert egyediek. Talán, mert egyszerre tiszták és bűnösek. Talán, mert szókimondóak. Talán, mert olyan dolgokról szólnak, amelyekről inkább hallgatni szoktak. Talán, mert a hatalom és az ezzel rendelkezők számára valójában érdektelenek. Talán, mert versei egyszerre szomorúak, és mosolyfakasztók. Talán, mert művei olyanok, mint ő maga, az élete, illetve a világunk: ellentmondásos.

Egy rövid, de nagyon találó, frappáns versének eredetijét, három fordítását és a vers rövid elemzését teszem közzé. Már a fordítások is igen izgalmasak. Önmagában tanulságos az, hogyan lehet mindössze 4 sort ennyire különbözőképpen, mégis a mondanivalót ennyire jól visszatükrözően lefordítani. Mindenki eldöntheti, ha akarja, melyik tetszik neki a legjobban.

A "verselemzés" talán egy kicsit segít jobban belelátni a versben szereplő dolgokba, körülményekbe.

Jó szórakozást!


VILLON:

"Je suis François, dont il me poise
Né de Paris emprès Pontoise
Et de la corde d’une toise
Saura mon col que mon cul poise"

Négysoros vers
melyet Villon halálítélete szélére írt

Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
s nyakamon érzem, hogy seggem mily nehéz.

(Faludy György ford.)



Négysoros versezet
a szegény Villon bitófájára

Francia voltam – megbántam nagyon –,
Párizs szűlt, ott, hol Pontoise vagyon. –
Egy jó öles kötéllel nyakamon,
Immáron seggem súlyát latolom.

(Mészőly Dezső ford.)



A felakasztását váró Villon négy sora

Francia vagyok, csak ez kellett,
Párizs szült (Ponthoise mellett);
Rőf kötél súgja majd fejemnek,
Hogy mi a súlya fenekemnek.

(? ford.)


Wikipédia Villon szócikkből idézet:

"A Négysoros versezet a szegény Villon bitófájára akkor született, amikor a költő még nem nyújtott be fellebbezést és fáradtan-fásultan az akasztásra várt. Ez a négy, nyolcszótagos verssor kvintesszenciáját adja Villon egész művészetének, kétségbeesettségének, az idő múlása és a halál miatti ádáz dühének, ugyanakkor a mindig jelenlévő humorának és élénk szellemének.

1. sor
A négysoros vers szójátékkal indul: a „François” akkoriban jelenthetett „Ferencet”, de „franciát” is; Villon e kettős jelentést kettős sorscsapásként tálalja. Az egyik esetben saját személye az, ami nyomasztja, az elrontott élete és szenvedése: nyomorultan élt, és így is készül a halálra. A másik teher a nemzetisége. Bár egyik cinkostársa, Robin Dogis sokkal érintettebb volt a Ferrebouc-gyilkosságban, szavojai lévén perét nem gyorsított eljárásban folytatták le, sőt novemberig vártak azzal, amikor is a szavojai herceg párizsi látogatása alkalmából kegyelmet kapott.

2. sor
A városok közötti nagysági sorrend természetesen fordított; Pontoise, amely itt Párizsnál jelentősebb településként szerepel, nem véletlenül, vagy a rím kedvéért került a versbe. Ez a város választékos, kifinomult nyelvéről volt híres. Szembeállítása a nagyságrendekkel nagyobb, nyelvében azonban romlottabb fővárossal egyértelműen a tréfa kedvéért történt. Jean Dufournet francia irodalomtörténész még hozzáteszi, hogy a jogi ügyek tekintetében Pontoise függött a párizsi ítélőszéktől, ezért a végkövetkeztetés keserű: bármilyen is a városok sorrendje, Villon csapdába került, nem kerülheti meg sem az ítélőszéket, sem annak ítéletét.

3. és 4. sor
Mindkettő világos és egyértelmű, rejtett gondolatot nem tartalmaz, a verselés szempontjából viszont csodálatraméltó. Először az első két sorral egybevágó abszolút végrím (…oise) szökik szembe, majd a que (amit) szócska köré szimmetrikusan elhelyezett mon col (nyakam) és mon cul (seggem) alliteráció és groteszk asszonánc. Ugyancsak asszonánc figyelhető meg a corde (kötél) és a col szavak között. Mindezek a ritmus gyorsulását eredményezik: kifinomult nyelvezetével és majdnem hivatalos tartalmával az első két verssor előkészíti a következő két sort, amelyek aztán felfedik a tréfát, és köznyelvi, sőt argóhoz közelálló fordulatot használva (corde d’une toise – öles kötél) jutnak el a negyedik sor végi vulgáris cul csattanójához."

Az AVATAR mese - hozzászólás

Szeretném egy kedves barátom, tanítványom (gondolat)ébresztő írását is megosztani Veletek. Péter


Szia Micimackó!

Dehogy bocsátkozom vitába, hiszen hol is volnék oly fennkölt, hogy a fizikai csodák paradigmáiról mernék elmélkedni… Nem, dehogy van nékem ehhez bátorságom.
Mindamellett közismert mozirajongó volnék mégiscsak (fan, ahogy az angol mondja), meg hát mégis több időt töltök a vászon előtt, mint az átlagpolgár (mentsen tőle az ég), ezért veszem a bátorságot mégis, hogy néhány megjegyzést ide illesszek.

Szerinted a mese nagyon amerikai. Nos, ez nagyon nagy tévedés. Néhány éve egyik munkám kapcsán volt szerencsém egy amerikai elnöki tanácsadó előadását meghallgatni. Arról beszélt, hogy mikor készült erre a találkozóra, nem tudta, merre induljon, mert 4 földrész vagy 20 országának lakóihoz kell szólnia, mi is lehet bennük a közös, amit vallástól, kultúrától és gondolkodásmódtól függetlenül mind értenek majd. A következtetés pedig meglepően ez volt: a szegény fiú meséje az, amit mindenki és mindenhol ismer. Csak épp Indonéziában Fehér hagyma és Vörös hagyma, Csehországban a szegény Szabó legény, mifelénk a legkisebb királyfi – más körülmények és megnevezések, de ugyanaz a történet. Aztán sok év múlva mindezen felülemelkedve erről szólt a Csillagok Háborúja is, méltán lett egy korosztály „kult” filmje, hiszen a régi mesét kiemelte a szűk körből, kivetítette a csillagos égre, de a mese mégis ugyanaz. Nem az én gondolatom, de igaza van.
Szerintem az Avatar ettől lehet sikeres: mert nem amerikai, hanem olyan igazi mese, amit mindenki megért.

Igen, igazad van, körülmények nagyon célozgatnak az indiánok kiirtására. De legyünk őszinték: szinte minden földrészen volt népirtás: Ruanda, Kambodzsa, stb. Még ma is ez zajlik fekete Afrikában. Sőt, minden földrészen és korban volt egy ellenség, akit mássága (másképp gondolkodása, másképp türelmessége, másképp beállítottsága) miatt kellett üldözni. És most nem az Andrássy úti melegverésekre gondolok, hanem mondjuk a Keresztes Háborúkra, vagy a testvérharcokra a kettéosztott Németországban, Vietnámban, Koreában, stb. Szóval kedves gondolkodó barátaim, mielőtt nagyon elmerülnénk a tények és megérzések csatájában, először szégyelljük el magunkat kicsit: mert nagyon sokszor nagyon sok helyen irtottuk már egymást és magunkat. Ja, most nem fogom elmesélni a tavalyi Auschwitzi látogatás emlékét sem.
Szerintem az Avatar ettől lehet sikeres: mert egyszer győzhet mégis a jó, a gyengébb, az elesettebb – azaz mi.

Mélyek a gondolataid, és rendezettek… Tankönyvet kéne írnod, ilyen rendszerszemlélettel ez eleve sikerre ítélt kísérlet lehetne… De viccet félretéve, én csak egyszerű halandó vagyok, ezért nem gondolom, hogy mindig mindenben ott van a nagy csoda. Azt mondod, hogy ott van a végül elgyengülő lány… Michelle Rodriguez szerintem egyszerűen csak gyönyörű, ahogy van, és mint eredeti filmkritikámban írtam is, ő minden filmjében megjelenik egyszer egy hófehér atléta trikóban. Lehet, hogy van ennek valami jelentése, szerintem csak a felnőtt férfi lakosságnál akart a rendező jó pontot szerezni. Mint a Shrek 3-ban, amikor a városka támadása közben felvillan az Armani tábla…

S végül két trendre hadd irányítsak figyelmet. Mindkettőt az utóbbi években vélem felfedezni, csupán azért, mert sokszor járok moziba, és megfigyeltem két összefüggést. Persze lehet, hogy ez csak összeesküvés elmélet, de ki tudja…
Az egyik megfigyelt trend a brutális erőszak tért nyerése. Nem, a filmek nem erőszakosabbak, mint egykoron, csak épp régen jött az okos felügyelő ballonban, vagy kopaszon vagy bárkabátban és a bűnösök meglakoltak. Manapság viszont egyre többször látjuk, hogy a bosszú beteljesedik és az erőszak bizony erőszakkal toroltatik meg. Egyre többször ülök a moziban úgy, hogy azon tűnődöm, az előttem helyet foglaló pláza cica és bőrnyakú gazdája vajon mit értett ebből a sztoriból? Vagy csak világossá vált, hogy tényleg bárkit és bármikor pofán lehet vágni?
Szerintem az Avatar ettől lehet sikeres: mert itt tényleg lakolnak a gazok és megváltást nyernek a jók.
Aztán a másik trend: jó ideje már, hogy dokumentumfilmek, drámák s mesék egyre többször szólnak a környezetről, arról, hogy kiirtjuk a Földet magunk körül. Amit hálózatként tűnik fel a képeken, talán nem ennyire elvont kategória: csupán ez élővilág, a Föld flórája és faunája, amibe mi már sajnos végérvényesen beleromboltunk. Elvesztettük azt a kapcsolatot, ami egykor bennünk volt. Azt mondjuk: a természeti népek… Már csak emlék, hogy egykoron mi voltunk azok…

Hosszúra nyúltam, mint midig, bocsánat. Tetszik az Avatar, és tetszik a kritikád. Nagyon sok gondolatot megpendít, amiről jó lenne beszélgetni. Amiért jó lenne tenni.

Mert ez a mese – kékben ha kell – csak rólunk szól. Talán még nem késő észrevenni.

Merlin

AVATAR más szemmel - hozzászólás

Beától egy nagyon jó és érdekes hozzászólást kaptam, amit szeretnék mindenkivel megosztani. Péter


Kedves Péter és Blogolvasók!

Világok arcának harca, avagy hogyan látja egy metaMATEKos a metaFIZIKÁt (csak hogy egy kis fillológia is legyen a filozófiában):

Már réges-rég végigolvastam a blogot. Nagyon jó! A film is nagyon jó volt. Más volt, mint más filmek, pedig én csak egy sima tatabányai plázában láttam. A 2D ellenére tudtam, hogy van 3D is és a többi dimenziója is. Kérdés, hogy jó-e, hogy először nem kellett, mert nem is lehet egyszerre minden dimenzióját látni, érzékelni, felfogni. Az sem biztos, hogy minden néző ugyanazokat a dimenziókat látja, de legalább vannak. Akinek nincs antennája rá, nem fogja érzékelni és ezáltal zavarba sem fogja ejteni a film filozófiája. Rám azért nagyon hatott, az érzést nehéz is leírni: pont az AVATAR előtti hétvégén néztem végig a Világokon át c. beszélgetéseket, ami számomra akár lehet a film művészi megjelenítésétől mentes filozófiája is. Az egész azért zavarba ejtő, mert bármi, ami nincs eléggé az empirikus tudományosság eszközeivel elemezve, gondolati eretnekségnek számít, és aki feszegeti a határokat a megismerés, tudat, szellem, hit, anyag tekintetében és más alternatívákat is lehetségesnek tart, mint a nyugati társadalmi köztudatban uralkodó materialista világszemlélet, azt a közvélemény rögtön lesüllyeszti és megcímkézi a félművelt fanatikusok közé. A nyugati vallásos hit pedig tabu, mindenkinek a legintimebb magánügye, amiről nem nyilatkozunk. Elválik filozófiáktól, történelemtől, civilizációktól.

Elég merésznek tartom az alkotókat, hogy vették a bátorságot ennyire szembemenni a világgal, annak előítéleteivel. Ezek után olvastam Vágó István Sarlatánokkal harcoló c. cikkét: Vágó István az átmeneti társadalom kórtünetéről, az ezoterikus cunamiról mond túlságosan kategorikus állításokat, és a saját igazságát megkérdőjelezhetetlennek tartja.

Ebben meg is fogalmazza, hogy azért nem áll szóba egymással a Tényeket Tisztelők Társasága, alias Szkeptikusok társasága az ezoterikus őrültekkel (de ez nincsen igazán körülhatárolva, pontosabban kikkel is kellene szóba állniuk!!!), nehogy az ezotériát(Vagy ki tudja mit is?) a tudományosság talajára emeljék ez által. Való igaz, hogy amikor a Világokon át filmet ajánlottam, én is olyan neveket említettem, akik más területeken már kivívták gondolkodásmódjuk előtti főhajtásunkat.

A múlt hónapokban pont egy fizikus főiskolai tanárommal, akit igen nagyra tartok épp az időről, térről, dimenziókról, szakrális geometriáról leveleztünk. Ő írta, hogy olyan könyveket olvas, olyan dolgokon gondolkozik, amiket neki hivatalból, olvasás nélkül kellene elvetni, de mint fizika tanár, aki időről, térről annyit tanult és tud, gondolkodó emberként más tapasztalásai is vannak, más következtetésekre jut, mint az elvárt.

Pont a természettudomány axiómatizálása mutatta meg, hogy csak relatív ellentmondásmentességről beszélhetünk, Gödel pedig megmutatta, hogy minden axiómarendszerben meg lehet fogalmazni olyan állítást, amit se bizonyítani se elvetni nem tudunk.

A Világokon át-ban mondják, hogy a természettudomány azokkal a dolgokkal foglalkozik, amik mérhetőek, azaz anyagiak. Arról pedig már fizika órákon is szó esik, hogy a fény egyszerre részecske és hullám természetű és mindig úgy viselkedik mérésnél, ahogyan azt meg akarjuk figyelni: ha részecskeként akarjuk detektálni, akkor részecske, ha hullámként, akkor hullámként is viselkedik. Ennek a filozófiai mélységét pedig nem túl sokan látják, de akik igen, azoknak épp elég fejtörést okozott. Heisenbergék nyitották fel a nyugati filozófiák előtt Pandora szelencéjét ezzel és „A rész és az egész”-nél sem lehetne jobb cím a könyvének. Nem tudom, milyen jogon veszi bárki is a bátorságot kimondani a tutit: keleti és nyugati filozófiákat egymással szembe állítani dőreség, inkább az a feladat, hogy a sok perspektívából meglássuk a mi belső egységünket.

Soha nem fogja az megtapasztalni részecskeként a „lelket” (ha az nem az), aki nem hisz benne, hiszen ha elutasítja azt, hogy ez detektálható, akkor nem is lesz eszköze hozzá, és a valóság nem is fogja azt az arcát mutatni neki, hiszen hiába épít részecskéket detektáló műszert, a valóság nem a lelkét, csak a testét fogja felé fordítani.

Ezért nem kell félteni az AVATAR sorsát, mert az alkotók mindig felmutathatják a filmnek azt az arcát, amit az aktuális néző látni akar: lehet mese is, sci-fi is és lehet mögötte mély filozófia is, ahogy a MICIMACKÓ is többdimenziós, csak az a kérdés, mi melyik vagy hány dimenzióját akarjuk vagy vagyunk képesek egyszerre vagy külön-külön is látni.

Kicsit hosszú lettem. Bocs!

Üdv.: Bea

AVATAR tanulságok 3D-ben

Persze, hogy én is megnéztem. Pedig nem járok olyan sokat moziba, de ezt a filmet látnom kellett. Nemcsak a történet, hanem elsősorban a látvány miatt. Éppen ezért nem a 3D-s változatra, hanem az IMAX előadásra mentem. Előtte az internetem sok mindent elolvastam a filmről, a technikáról. Hallottam a plágiumról, a felszökő öngyilkossági lázról, a félelmetes nagyságú bevételről, és arról is, hogy a nézőknek hosszú a (több mint 2 órás) film.
A plágium kérdéséhez érdemben nem tudok hozzászólni. Az öngyilkosság problémáját először butaságnak tartottam. Úgy gondoltam, ez a film egyszerűen nem okozhat ilyen hatást. Ezt is ugyanolyan reklámfogásnak hittem, miként a sztori ellopását. Ahogy írni kezdtem, és jöttek a gondolatok, úgy változott meg a véleményem erről. A rekordbevételt nem csodálom. Különleges élmény a film nézése. Valóban ilyen érzés nem fogott el korábban, mint amikor a filmet láttam, és időnként úgy éreztem, én is részese, átélője vagyok a kalandnak. Főleg a „repülési” jeleneteknél, a mélység érzékelésénél. A filmet nem éreztem hosszúnak, mert sodort a történet, vitt magával a lendület.
Megpróbálok „stílszerű” lenni, és a filmmel kapcsolatos gondolataimat „három dimenzióban” írom le.

Első dimenzió: A történet

1D: Leegyszerűsítve: tipikusan amerikai, sőt hollywoodi a történet. A jó és a rossz harca (amelyben természetesen az előbbi győz). A szerelem mindent elsöpör, és nem ismer határokat. Ez utóbbi sokféle értelemben elmondható a történet kapcsán. A film üzenete ez lehetne: Állítsuk meg a Föld, a Világ elpusztítását. (Ahogy ezt láttuk például a kivételes tehetségű Michael Jackson „Heal the World” című dalának klipjében is.)
Néha azt éreztem, a film az amerikai őslakosok leigázásának adaptálása a mai korra, vagy talán bo-csánatkérés az akkor elkövetett bűnökért. Az őslakosoknál nagyon sok külső és belső jegy emlékeztetett az indiánokra. Ilyen a testfelépítésük, az egyszerű ruházat, a fegyverzet, a „lovak” használata, a különböző törzsek (a filmben klánok) léte, a természet tisztelete, az ősök szellemének fontossága, a vallási jegyeik. A betolakodók persze magasabb technikai színvonalon álltak, hódítani akartak egy természeti kincs megszerzéséért, erőszakosak és gátlástalanok voltak, az érzelmeiket háttérbe szorította az anyagi gazdagság igénye.

2D: De lehetne mindezt és a filmet a vietnami háborúra adaptálni, és tisztelgésnek tekinteni a hősök előtt. Itt is van őserdő, és a támadók harci légi járművekkel (helikopterekkel?) lendülnek támadásba, ruházatuk pedig látszólag nem sokban különbözik az akkori amerikai katonák által viseltektől. Alkalmaznak vegyi fegyvert is, mivel a támadás során bevetik a gázt is. És persze most sem számítanak az emberéletek.

3D: Világunk – ha úgy tetszik Létünk – mára megkétszereződött. Van egy „hagyományos” földi élet („e világunk”), de megtalálható (?) ezen kívül, ezzel párhuzamosan egy virtuális („e-világ”) is, amely-be eljuthatunk, ha akarunk, ahol a földihez képest a szeretet szerepe sokkal nagyobb, ahol meglelhető az ember és az élővilág harmonikusabb együtt élése. Nem véletlen, hogy a filmben az”e-világ” megjelenése, színvilága meseszerű, vonzó. Értelmezhetjük úgy, hogy a film a két világ harcát mutatja be.

Második dimenzió: A film

1D: A film mese felnőtteknek. Jól megírt mese, amelyben az érzelmeinkre erőteljesen hatnak. Szép lassan átállunk a másik, a gyengébb, a kiszolgáltatottabb fél oldalára. És nekik drukkolunk, hogy le-győzzenek – valójában – bennünket, az embereket. Ennek érdekében hajlandók vagyunk feláldozni bárkit, pedig az áldozatok tőlünk kerülnek ki, olyanok, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Szurkolunk azért, hogy vereséget szenvedjünk. De ez az elvesztett csata a háború megnyerését jelenti számunkra, győzelmet az Élet érdekében.

2D: A műfaja sci-fi. Vagy talán a jövő megmutatása? Ami ma még csak ábránd, gondolat, az holnap valóság lehet. A valóság és fantasztikum keveredik a filmben, amely idő- és testutazás egyszerre: máshol és más testében létezni. Tetszett ennek megvalósítása a vásznon. Amikor a szereplők „ébren” vannak, akkor saját testükben léteznek, amikor „alszanak”, átköltöznek egy másikba. De ez így van a való világban is. Álmunkban lehetünk ugyanabban a testben, mint nappal, de lehetünk a saját testünk egy másik állapotában (például fiatalabban, soványabban, egészségesebben) is. És álmunkban lehetünk időben és helyben bárhol.

3D: Jogos a kérdés, amit a főszereplő is megfogalmaz: melyik az álom, és melyik a valóság? Melyik a létező világ, és melyik a fantasztikum? Vajon az, amit annak gondolunk? És ha egyszerűen rosszul hisszük a dolgot? Lehet, hogy a valóság, az csak álom? Az öröklét egy álomszelete? Lehet, hogy a földi élet csak egy utazás, egy kirándulás, egy rövid kitérő a tapasztalások, a tanulságok megszerzése érdekében. Talán meg kell halnunk – ahogy a főszereplővel is történik, hogy – átlépjünk örökre (?) egy más(ik) világba? Lehet, hogy ez az igazi magyarázata az öngyilkosságoknak, amit állítólag a film okoz?

A harmadik dimenzió: A megvalósítás

1D: A történet és annak megvalósítása – mint említettem – tipikusan amerikai. Tulajdonképpen jól bevált kliséket használnak a filmben. Van benne üldözés (csak nem a megszokott módon gépkocsikkal), találkozunk „végső összecsapással”, amikor a jó és a gonosz szemtől szemben egymással megharcol, van benne menekülés, és az egyik női főszereplő külsejében kemény, de szívében lágy lány. (Már amennyiben fizikai értelemben véve van neki szíve.) Természetesen a világunk megvédéséhez, a boldogság megtalálásához egy kis szerelmi vonulat, és tragikus halál is elengedhetetlen.

2D: A szereplők „életre keltése” látványos, de nem annyira meglepő. A megtámadott világ is alapvetően olyan, mint ami a létező földön megtalálható. Bár az állatok formája más, de azért lényegi jegyeikben nem térnek el az általunk ismertektől, a megszokottól. Találkozhatunk a filmben dinoszauruszokkal, farkasokkal, lovakkal és madarakkal, bár kicsit átalakított formában. Az őslako-sok is két lábon járnak és hasonlóan néznek ki, mint a földi lények, mint mi magunk. Nem véletlen mindez. Nem az a célja a filmnek, hogy valódi tudományos fantasztikumként hasson, hanem azt szeretné, hogy elfogadóbbak legyünk a másik világgal. Ha közelebb állónak érezzük őket, akkor sokkal inkább magunkévá tudjuk tenni céljaikat.
A filmben egyedüli újdonságként az élővilág közötti kommunikáció hat. A mindent átszövő hálóza-tok megjelennek a moziban. Így nyer például értelmet az őslakók farka a filmben. A hálózatokon keresztüli érintkezés, azok mindent behálózó volta manapság tetszetős és kicsit divatos téma. Számomra a hálózat filmbeli léte befejezetlen és kidolgozatlan, sőt kicsit funkcionálatlan marad. Valójában létezésükön kívül semmit sem tudunk meg róluk.

3D: Tulajdonképpen a technikai megvalósítás miatt érdemes megnézni a filmet. A látványért, az élményért. Ilyet eddig nem volt alkalmunk megtapasztalni. Egy hagyományos módon készült film is számos érzelmet vált ki bennünk, részesei vagyunk annak, bár becsapjuk magunkat, hiszen a film csak kétdimenziós, és csak látjuk azt. Egy színházi élmény megint más, mivel egy légtérben vagyunk a szereplőkkel, akik ugyanolyan valóságosak, mint mi. Habár itt az események tőlünk távolabb (a színpadon) zajlanak. A 3D-s moziban – igaz becsapjuk magunkat a szemünkkel, de – részeseivé válunk a történetnek, szinte belehelyezkedünk abba, ott vagyunk a szereplők mellett, érezzük a távolságot, megfoghatókká válnak a dolgok.
Nem véletlen, hogy a filmben többször fordul elő olyan jelenet, amikor az apró élőlények egész közel kerülnek hozzánk. Úgy érezzük, csak ki kell nyújtani a karunkat, és érintkezhetnénk velük. Olyan, mint amikor a tengerben a halakat szinte „karnyújtásnyi” távolságra gondoljuk tőlünk, ám amikor megpróbáljuk megfogni őket, kiderül, messzebb vannak, mint hittük.
A technika még nem tökéletes, időnként a hozzánk közelebbi dolgok homályosak, pedig élesebbnek kellene lenniük, mint a távolabbaknak. Néha a távolabbi dolgok 2D-sek maradnak. De! Mindez semmit nem von le a film értékéből, és valójában nem is igazán érdekes. A film ettől függetlenül is lenyűgöző. És egyben félelmetes.
Nem az újdonságtól, a technikától való félelemről van szó. A félelmeket mindazok a lehetőségek táplálják, amelyek előttünk állnak. Még pontosabban arról van szó, tudunk-e a lehetőségekkel úgy élni, ahogy szabad, ahogy lehet? Egyfelől még varázslatosabbá válik a film teremtette világ, másfelől vigyázni kell arra, hogy ne veszítsük-e el azokat a varázslatokat, amelyeket a valódi színészek, a hús-vér emberek „játéka” okoz számunkra. A filmkészítés világában is ki kell kerülni azokat a veszélyeket, amelyek például a klónozás tekintetében, mint erkölcsi problémák felmerülnek. Vigyáznunk kell arra, hogy a filmkészítés borzasztóan gyors technikai fejlődése ne menjen olyan irányba, hogy egy film szereplőinek „életre keltéséhez” elegendő legyen, mondjuk egy fénykép, és színészekre ne legyen szükség. Mert akkor már nemcsak a szemünket fogjuk becsapni. Ha a csapdákat, zsákutcákat ki tudjuk kerülni, akkor megnyugodhatunk.

Végső dimenzió: Ha ennyi mindent el tudtam mondania a filmmel kapcsolatban, akkor az azt jelen-ti, hogy megmozgatta fantáziámat, gondolataimat. Vagyis a filmet mindenképpen érdemes megnézni, amit mindenkinek őszintén ajánlok.

Bevezető

Gyerekkoromban, ha szórakoztak a nevemmel, azt válaszoltam: "Igen, hétfejű sárkány vagyok, egy Sárkány 7 fejnyi ésszel." Mivel válaszomon meglepődtek, ezért nem is tudtak reagálni rá.

A Sárkány 7 arra is utalhat, hogy ez a hét a sárkányok, vagy a Sárkányok hete. Ami szintén jól hangzik, de csak ennyi.

És a Sárkány 7 arra is utalhat, megpróbálok hetente egy régebbi vagy újabb írással bővíteni a blogomat. Ez nem lesz könnyű, mert az idő mindenre kevés.

Remélem, nemcsak magamat szórakoztatom az írásokkal. Ezért szívesen várok mindenféle véleményt, gondolatot.