2010. március 7., vasárnap

A szikla és a lány


A hegycsúcs felé vezető út környékén kisebb-nagyobb szikladarabok sorakoztak. Régen, a hegyről szakadtak le, de évtizedek óta mozdulatlanul pihentek. Voltak közöttük akkorák, mint egy kisebb állat, akadtak ember nagyságúak, és még nagyobbak. Egy részükre fel lehetett mászni. Ezekre szívesen kapaszkodtak fel a turisták és fényképeztették magukat alulról, mintha a legnagyobb ormok egyikét mászták volna meg.

Egy ilyen nagyobb szikladarab tetején egy fiatal lány ült. A szikladarabot több szikla vette körül, így a kevésbé figyelmes, a kirándulástól elfáradt turista nem vette észre a lányt, aki egyik lábát lelógatta a szikladarabról, a másikra térdénél behajlítva támaszkodott mindkét kezet háta mögé téve. Érdekes, talán inkább kihívó póznak is nevezhetnénk.

Fiatal volt a lány, még 25 sem lehetett. Szőkésbarna hosszú haját lófarokban fogta össze. Láthatóan egyedül volt, minden holmi nélkül. Csak ült és nézett előre, szinte mozdulatlanul. Ha az arcát figyelte az ember, azt mondhatta volna, mosolygós. Ám a szeme szomorúságot tükrözött. A megcsillanó könnycsepp még varázslatosabbá tette arcát.

Kockás, a piros árnyalataiban játszó, rövid ujjú inget, világoskék farmert és fehér sportcipőt viselt. Teste arányos volt, bőrén látszódott, hogy szeret napozni. Sem a szeme, sem a szája, sem a körme nem volt kifestve. Egész lénye természetességet sugárzott. Ezzel még érzékibb és kívánatosabb lett.

Ha várt volna valakire, az utat figyelte volna. Biztos, hogy nem a tájban gyönyörködött, mert akkor körbe-körbe járt volna a tekintete. Nem is napozott, mert akkor a nap felé fordult volna, szemét becsukva.

Egy lány a sziklán.

Ám ahogy a napsugarak eltűntek a hegyek mögött, úgy vált egy pillanat alatt köddé a sziklán ülő lány. És úgy vált magányossá a szikladarab a többi között.

Dolomitok, 2009. július

1 megjegyzés: