A véletlen

Baráti társaságban többször beszélgettünk a véletlenről. Mindegyikünk tudott saját magával történt eseményekről, amelyekben a véletlen kiemelt és időnként megmagyarázhatatlan szere-pet játszott. A társaság egyik része szerint „nincsenek véletlenek”, azok mögött valamiféle sorsszerűség, vagy mondhatjuk elrendeltség figyelhető meg. A többiek is úgy vélekedtek: „nincsenek véletlenek”, csak éppen az rejlik a dolgok mögött, hogy mindennek van valamek-kora valószínűsége, ezért következhetnek be a véletlennek tekintett dolgok, amelyeket hajla-mosak az emberek felnagyítani, túldimenzionálni.

Ebben az írásban egyrészt nem kívánok igazságot szolgáltatni a véletlen kérdésében, másrészt csak gondolatébresztőnek kiragadok néhány elgondolást a fogalommal kapcsolatban. Nem törekszem sem teljes körűségre, sem tudományos munka megírására. Ennek ellenére számos tudomány kategória-rendszeréből merítve próbáltam a kérdés megválaszolásához eljutni.

Ha a véletlent szeretnék definiálni, nincs könnyű dolgunk.

Hétköznapi értelemben a véletlen szót gyakran az „akaratlan(ul)” vagy a „nem szándékos” szavak szinonimájaként is használjuk. Például: „Elnézést uram, véletlenül löktem meg!” Ebben az esetben inkább figyelmetlenségről, gondatlanságról, nem szándékosságról kellene be-szélnünk.

Ezzel valójában a jogtudományba kerültünk át. A (büntető)jog ugyanis nem ismeri a véletlen fogalmát. Azaz nem lehet például véletlenül balesetet okozni. A büntetőjog hanyag gondat-lanság (negligentia) fogalmát használja akkor, amikor az elkövető nem látja előre magatartá-sának lehetséges következményeit, mert elmulasztotta a „tőle elvárható” figyelmet vagy kö-rültekintést. A gondatlanságból elkövetett cselekmény is bűncselekmény, de csak akkor, ha a törvény a gondatlan elkövetést is büntetni rendeli. Nincs minden bűncselekménynek gondat-lan alakzata. A törvény a gondatlan elkövetést mindig enyhébben bünteti, mint a szándékost. … De ez már más kérdés.

Ezek szerint nincs véletlen? Vajon így vélekednek más tudományterületek is?

A filozófus, de a matematika és a fizika kérdéseivel is foglalkozó, XVII. században élt Benedictus (Baruch) Spinoza így írt az Etika c. művében „… lehetetlennek [mondunk- S.P.] egy dolgot; tudniillik vagy, mert lényege, azaz definíciója ellentmondást tartalmaz, vagy, mert nincs semmiféle külső ok, amely ily dolog létrehozására volna determinálva. Esetlegesnek azonban csupáncsak ismeretünk hiá¬nyosságára való tekintettel mondunk egy dolgot. Mert az olyan dolgot, amelyről nem tudjuk, hogy lényege ellentmondást tartal¬maz-e, vagy amelyről biztosan tudjuk ugyan, hogy nem tartalmaz ellentmondást, de létezéséről mégsem állíthatunk semmi bizonyo¬sat, mert az okok rendje rejtve van előttünk: az ilyen dolgot sohasem tekinthetjük sem szükségszerűnek, sem lehetetlennek, s ezért vagy esetlegesnek, vagy lehetségesnek nevezzük.” (Spinoza: Etika. 33. tétel)

Hasonlóan vélekedik a Széchenyi-nagydíjas és Wolf-díjas magyar matematikus, egyetemi tanár, akadémikus Lovász László is, aki azt írja: „A véletlen a modern tudomány egyik sarka-latos fogalma. Szinte minden tudomány lépten-nyomon használ olyan modelleket, melyekben a jelenségek véletlen, statisztikus jellege dominál. … A valóságban (talán a kvantumfizikát le-számítva) csupa olyan "véletlen" jelenséggel találkozunk, melyek igazából nem véletlenek, csak megjósolásukhoz nem áll rendelkezésre elegendő adat és idő.” (Lovász László: Mit kívánnak a számítógépek a matematikától és mit adnak neki?, Mindentudás Egyeteme)

Ez tehát azt jelenti, hogy a véletlen nem más, mint egy olyan jelenség, amelyet nem tudunk előre jelezni, de csak azért, mert az információ és az idő korlátot jelent ebben. Így ezek nem is „igazi véletlenek”.

A természet- és a társadalomtudományok gyakran használnak olyan modelleket, melyekben a jelenségek véletlen, statisztikus jellege dominál. Ezekben az esetekben is csak arról lehet szó, hogy olyan eseményeket vizsgálnak, amelyek valójában nem véletlenek, csak nem látjuk, nem láthatjuk előre őket.

Vajon milyen szerepe van a véletlennek létünkben, a valóságban? Mennyire határozza meg a véletlen életünket, világunkat?

Mérő László, matematikus, pszichológus a következőket állítja: „A természet a véletlen me-chanizmusára épül. Épül egyrészt mondjuk az elektronnak a bizonytalanságára, és másrészt, egy másik szinten épülhet az öröklődésnek a bizonytalanságára. Lehet, hogy ugyanez az elv vezérli azt is, és emiatt nem tudjuk és nem is akarjuk megmondani, hogy mondjuk a két szülő génállománya hogyan kombinálódik össze egy új lénnyé.” (Ezredvégi beszélgetés Mérő László matematikussal)

Mit mond erre az elméleti biológus, Oborny Beáta? „Érdekes belegondolni, hogy a véletlen tulajdonképpen szorosan behatárolt jelenség: minden egyedi eset egy jól meghatározott elosz-lásból kerül ki, ezért is kedveli a statisztika annyira a véletlent mint referenciát. A véletlennel éppen ellentétes eset a tökéletesen szabályos.” (Oborny Beáta: Véletlen és szabály avagy ho-gyan játsszunk egy hangyabollyal?, Beszélő)

Úgy tűnik, kezd kitisztulni a kép a véletlen fogalmával kapcsolatban! Ám mielőtt nyugodtab-ban hátradőlhetnénk kellemes székünkben, térjünk vissza a társadalomtudományokhoz, pon-tosabban a pszichológiához!

Idézek egy kicsit hosszabban Paulinyi Tamás író, parapszichológus tollából: „Vannak … olyan események, amelyeket a természettudományok nemhogy megmagyarázni, de elhelyezni sem igazán képesek világszemléletükben, ezek pedig a parapszichológia hatáskörébe sorolhatók. A jelenkori tudományos parapszichológia kísérleti eredményei tényként tárják elénk az érzékszerveken túli észleléseket (telepátia, távolbalátás, jövőérzékelés), illetve azt, hogy tudatunk közvetlenül, vagyis az ismert fizikai közvetítők működése nélkül képes hatni anyagi rendszerek állapotára, folyamataira (tárgymozgatás, véletlenbefolyásolás). Bár az említett képességek létezése világképformáló tényező, a valóság megfigyelhető jelenségei között még ezeknél is megdöbbentőbb módon megnyilvánulókra bukkanhatunk. A misztikusan különös "véletlen" egybeeséseket – C. G. Jung svájci pszichiáter fogalmával – szinkronicitásnak nevezzük. … A megfigyelő elvárásai – mint ezt a parapszichológia is bizonyítja – befolyásolja a megfigyelt esemény kimenetét. Bármilyen furcsa a szinronisztikus események középponti rendezőjét – úgy tűnik – a tudatosságban kell keresnünk. Ebben a megközelítésben azonban újabb komoly problémával találkozhatunk, az egyéni és a kollektív tudatosság, illetve az anyagi folyamatok és a tudati folyamatok kibogozhatatlannak tűnő viszonyaival. Ha ugyanis jobban megfigyeljük a szinkronicitásjelenségeket, legtöbbjük elemei csupán egyetlen megfigyelő (a MEGFIGYELŐ) számára rendeződnek valódi egybeeséssorozattá. … A szinkronicitás jelenségek zömében az elemek között gondolati tartalmak is szerepelnek, vagyis az eseménysorozat egymást vonzó tagjait nem lehet fizikai formák vagy állapotok affinitásával magyarázni. Akárhonnan is közelítjük meg a kérdést, a szinkronicitás jelensége sokkal inkább egy álomállapothoz hasonló flexibilitású tudati valóság, mint egy konkrét anyagi rendszerekből álló fizikai törvények által determinált materiális valóság létét sejteti. .. A szinkronicitás egyfajta holografikus módon képes pszichés életünket a valóság legkülönfélébb rétegeiben visszatükrözni. Ez részben sorsunk, pszichés mélyrétegeink megismerését segítheti, másrészt, ennek szellemében a valóságteremtés öntudatlan mágiáját egy magasabb tudatossági fokra emelheti.” (Paulinyi Tamás: A Szinkronicitás, 2003.)

Azt hiszem érdekes gondolatok ezek. Sőt, zavarba ejtőek. Miért is? Mert azt állítja, a véletlen a tudatban megjelenő, visszatükröződő, az adott személy által mintegy önkéntelenül várt és befolyásolt esemény. Ez lényegesen eltér a természettudományi definícióktól. De talán köze-lebb van a jogban használt kategóriától.

Több tanulságot is sikerült megfogalmaznunk a véletlen jelenségének „tudományos” körbejá-rásáról. Egyrészt megállapíthatjuk, hogy valóban nem könnyű definiálni egy olyan sokszor használt és egyértelműnek tűnő fogalmat, mint a véletlen. Másrészt nem ugyanaz a tartalma a racionálisnak tekinthető természettudományokban, mint a társadalomtudományokban.

Végül is így lesz igaza mindenkinek. Azaz annak is igaza van, aki szerint véletlenről csak azért beszélhetünk, mert az adatok és az idő korlátot jelentenek minden lehetőség előrelátásához. És annak is igaza van, aki azt állítja, a véletlen a tudatban megjelenő különleges állapot.

Maradjunk annyiban: nincs abszolút véletlen, és nincs a véletlennek egyértelmű definíciója sem. Így tehát mindenképpen csak egyet állíthatunk: a véletlen relatív kategória.



2010. november 9.

Nagy Utazás

Mi is az út: Két pont közötti távolság? Két hely közötti rész? Annak leírása, hogyan jutok el A-ból B-be?

Mi az utazás: Az út megtétele? Egy mód arra, hogy A-ból eljussak B-be? Annak élménye, hogy A-ból B-be jutok? Az Indulás és a Megérkezés között eltelt rész?

Mi a fontos: Az út maga? Az utazás? A megérkezés? A döntés (hogy egyáltalán elmenjek-e, vagy hogy melyik utat válasszam, esetleg az, hogy megérkezzek)?

És ha a kérdésekre megpróbálunk válaszolni, akkor itt egy újabb kérdés, az egésznek a lényege: Vajon az Élet, nem maga is egy Utazás? Nagy Utazás?

Mit tudunk erről a Nagy Utazásról? Ismerjük az Indulást, és tudjuk, inkább csak feltételezzük a Megérkezést. Ám amíg a hétköznapokban a Megérkezést annyira várjuk, és örülünk neki, addig a Nagy Utazásnál valószínűleg nem így vagyunk ezzel. Habár …, de ez már a Hit birodalmába tartozó gondolatokat vet fel.

Szóval, mit tudunk erről a Nagy Utazásról? Ez az egyetlen utazásunk, maga az „Utazás”? Vagy ez a sok utazásaink egyike? Vagy ez csak a bekötő út, amelyen áthaladva eljutunk a Főútra, amelyen továbbszáguldhatunk? … A kérdések csak sokasodnak, a válaszok meg bizonytalanodnak!

Mit mondhatunk e Nagy Utazásról? Távolodunk-e a Kiindulási állomástól, és közeledünk-e a Megér-kezési helyhez? Vagy a távolodásunk és a közeledésünk csak látszólagos? Avagy a Megérkezési hely megegyezik-e a Kiindulásival? Lehet, hogy soha nem jutunk el a Végállomáshoz, csak egyre inkább közelítünk hozzá?

Milyen is számunkra a Nagy Utazás? Kellőképpen odafigyelünk-e arra, hogy jól érezzük magunkat közben? Nézzük-e közben a Tájat? Észrevesszük-e annak szépségeit, különlegességeit? Megállunk-e, ha gyönyörködni akarunk, vagy ha pihenésre van szükségünk? Magányos lovagként járjuk-e be utunkat, vagy Csapat részeként? Figyelünk-e kellőképpen útitársainkra, hogy jól érezzék magukat velünk, vagy mi jól érezzük magunkat velük? Tudjuk-e, hogy utunk megismételhetetlen és megváltoztathatatlan?

Túl sok a kérdés. Nem is kell válaszolnunk rájuk! Egy részükre nincs is válasz. Csak néha jussanak eszünkbe. Például mostanában, amikor meglátogatjuk Szeretteink sírját, akik megérkeztek valahova, de mi bízunk benne, hogy ez csak egy köztes állomás számukra és számunkra is.

2010. október 24.

Imagine

Próbálom elképzelni, de nem megy! Azt hiszem, tudat alatt nem is akarom elképzelni!

Nem tudom elképzelni, milyen lenne ma John Lennon, aki a 70. születésnapját ünnepelhetné, ha élne! Találtam az interneten különböző elképzelt fotókat róla, amelyek 70 évesen mutatják. Olvastam egy kis karcolatot is egy elképzelt mostani napjáról. Mindegyik érdekes volt, de egyik sem Ő.

Ki is volt valójában John Lennon?

A 60-as évek fantasztikus (és talán soha meg nem ismételhető) karriert befutott együttesének, a Beatles-nek (ki ne ismerné ezt a nevet?) a vezetője. Minden tevékenységével, minden lépésével egy polgárpukkasztó figura. A Békét és a Szeretetet mindennél fontosabbnak hirdető személy. A kábítószert nem megvető, nehezen elviselhető természetű ember. A 60-as, 70-es évek fiataljainak példaképe. … Álljunk csak meg!

Az 1960-as évek már fél évszázadra vannak tőlünk. Ez kb. két emberöltő, vagyis két nemzedékváltás ideje. Nagyon távol van ma már.

Ha ugyanezt a 60-as évekre alkalmaznám, akkor a XX. század első évtizedéig kellene visszanyúlnunk. Pedig számunkra, akik a 60-as években voltak tinik, már akkor az 50-es évek is régmúltnak tűntek. A 40-es évekről már csak mások visszaemlékezéseiből hallhattunk.

Nem tudom, a mai tiniknek mit jelent a Beatles vagy John Lennon. Tudnak-e bármit is mondani róluk, ami nem a zenéjükhöz kapcsolódik? Nekik már ez Történelem. Ahogy az Aranycsapat is az számukra. Szerintem abból a csapatból csak néhány nevet tudnának felsorolni, a teljes csapatot – nyugodtan mernék fogadni arra, hogy – nem. Lehet, hogy a Beatles tagjait sem tudnák pontosan megmondani.

Egyben azonban biztos vagyok, a Beatles és John Lennon zenéjét elég nagy hányaduk felismerné. És azt is hiszem, szeretik is számaikat. Ez a fontos! Mert azt mutatja, hogy a 30 éve lelőtt Lennon mégsem halt meg! És köztünk van!

Én így képzelem. Képzeld el Te is!

Imagine!


2010. október 9.

Meddig még?

Mindig is utáltam a valóság show-nak nevezett vagy hasonló jellegű szörnyűségeket! Most azonban még erőteljesebb bennem az indulat. Olvastam egy cikket – érdemes átfutni – (http://www.borsonline.hu/news.php?op&hid=33832), amely leírja, hová jutnak majd hamarosan nálunk is ezek a műsorok. Átverik és manipulálják a nézőket és a szereplőket, miközben az utóbbiak mindent megtesznek, hogy „benne legyenek a tévében”.

Az sem elhanyagolható probléma, hogy hamis világot vetítenek elénk. Már önmagában ez is torzíthatja a nézők értékrendjét, ítélőképességét, realitásérzékét. A való és a valótlan határai elmosódnak. Az igaz és a hamis összefonódik. De nem azért, hogy általuk több és jobb legyen a világ. Csakis a „nézettség” (a pénz) érdekében történik mindez.

Az még nagyobb gond, hogy emberek bármit elvállalnak egy percnyi hírnév vagy a felkínált, kialkudott, várható nyeremény (pénz) reményében. Nem baj, ha hazudnak közben. Nem baj, ha megalázkodnak mindennek érdekében. Nem baj, ha kívülről és belülről (!) le- és kivetkőznek. Nem baj, ha közben elveszítik emberi mivoltukat és méltóságukat. Semmi sem baj.

Persze a legnagyobb probléma, hogy a nézők vevők minderre. Mert a néző látni akarja, hogyan élnek mások (híres, vagy annak nevezett/tartott emberek, vagy éppen ugyanolyanok, mint ők). Mert a néző például tudni akarja, mit csinálnak mások történetesen a mellékhelyiségben. (Vajon, tényleg mit, vagy mi mást?!) Mert a néző mindenre kíváncsi!

Tényleg kíváncsiak vagyunk minderre? Vagy csak azt akarják, hogy ezt mondjuk, érezzük? Ebben is ugyanúgy manipulálnak, mint sok minden másban. Elhitetik velünk, hogy mi ezt akarjuk. Ezt kapjuk, mert úgy alakítják, hogy azt higgyük, mi ezt is akarjuk.

„A kínálat megteremti a maga keresletét.” Lám-lám igaza van a híres francia közgazdásznak, Jean-Baptiste Say-nek, akitől ez a megállapítás származik. Bár ő egy kicsit más értelemben gondolta ezt, hiszen 1803-ban az Értekezés a politikai gazdaságtanról (Traité d'Économie Politique) című művében így írt: „Mivel a javak előállítói azok eladása révén pénzt, jövedelmet szereznek, és ezt más javak vásárlására fordítják, összgazdasági szinten az áruk (ide értve a termelési tényezőket, köztük a munkaerőt is) kereslete és kínálata egyenlő kell hogy legyen.” Say tehát a róla elnevezett dogmában, vagy törvényben azt fogalmazta meg, hogy a kereslet és a kínálat megegyezik a gazdaság egészében, így érdemes lehet a kínálatot növelni, mert utólag megteremtődik annak kereslete. Én viszont most olyan értelemben használtam ezt a gondolatot, hogy a kínálat (egy dolog létrehozása) függetlenül attól, hogy volt-e eredetileg igény rá, megteremti a keresletét, azaz el tudják adni. Szerintem így is megállja a helyét a megállapítás.

Persze könnyen lehetne azt mondani: „Minek nézem? Nem kötelező!” Vagy: „Lehet, hogy nekem nem tetszik, de lehet, hogy másoknak igen!” Kicsit erőteljesebb megfogalmazásban: „Miért akarom én az észt osztani? Miért akarom megmondani, mi jó és mi nem?” Lehetne lazábban is: „Vedd könnyedén! Ne foglalkozz vele!”

Mindben van igazság, de mindegyik hamis is. Szerintem az embernek el kell mondania a véleményét a dolgokról, főleg, ha úgy gondolja, ezzel segíthet, előreviheti azokat, vagy felhívja a figyelmet valamire, esetleg gondolkodásra késztet.

A címben feltett kérdésemre válaszolva: úgy látom, sajnos, még nem vagyunk a végén. Az ötletek, hogy meddig lehet a hülyítést, az ízléstelenséget fokozni, kifogyhatatlannak tűnnek. Nem is kívánok az ötletekhez segítséget nyújtani. Csak azt szeretném, ha megállnánk és körbenéznénk: hol vagyunk, hol tartunk, hova és meddig még!


2010. szeptember 19.

Lilja 4-ever

I.

Nézem a képet. Amikor először láttam, nem tetszett különösebben. Azóta többször is megnéztem. És egyre jobban tetszik. Meglátom benne mindazt, amit akarok, amit a kép készítője akart. Kifejezi mindazt, amit szeretnék, amit a fotós szeretett volna. Mondhatnánk: egy szerencsésen megállított pillanatot látunk? Vagy egy tudatosan felépített, megkomponált képet? Mindegy.

A lány a kirakatot nézi. Érdeklődve, vágyakozva. Fiatal még a lány. És csinos. De szomorúságot áraszt az arca. A kirakatban mindazt nézegeti, ami talán elérhetetlen a számára, amit megvenne, ha tehet-né? Vagy csak azt nézi, mit vesz meg, ha mindjárt belép a boltba? Mindegy.

A kirakat visszatükrözi arcát. A boltban lévő fénysugár még érdekesebbé teszi az elkapott, megállított pillanatot. A kirakat üvege elválaszt két világot. A Jelent, amelyben ott vagyunk és élünk. A Jövőt, amelyet szeretnénk elérni, megtapasztalni. A kirakati üveg elkülöníti a Valóságost és a Lehetségest. A Reménytelen Itt és Most világát, a Csodálatos Máshol és Máskor helyzettől. Szétválik az Igaz és az Álom, a Zaj és a Csend, a Gonosz és a Szerető. Ahogy elkülönül egymástól a Mocskos Pokol és a Tiszta Menny.

Amint azt hinni szeretném a film megnézése után.

II.

Megnéztem a filmet. Szomorú vagyok. Ám egyben kicsit csalódott is.

Érdekes, az internetet böngészve azt olvasgatom, másoknak nagyon tetszett ez a film. Csupa nagyon jó nézői véleményt lehet fellelni. Nagy hatásúnak, szívszorítónak tartják az alkotást.

Érdekes, többek óvtak a film megnézésétől, hogy megfelelő hangulat kell hozzá. Azt mondták, utána napokig rossz érzések kerítik hatalmába az embert. És volt, aki csak megszakításokkal – a rossz élmények feldolgozására szünetet hagyva – tudta csak megnézni a filmet.

Kétségtelen, hogy engem is megérintett a film. Azóta is sokszor eszembe jut a mozi egésze, egyes jelenetei, a jelenség és a helyzet, amiről szól. Sokszor látom magam előtt a főszereplő orosz Oksana Akinshina-t, aki 1987-ben született a mai Szentpéterváron. Az a lány idéződik elém, aki részben életkoránál, részben születési helyénél fogva hitelesen játszhatta el a szerepet. (A svéd film, amelyet Lukas Moodysson írt és rendezett, 2002-ben készült, amikor a főszereplő mindössze 15 éves volt, hasonló korú, mint szerepe szerint a lány. A volt Szovjetunióban még közvetlenül a rendszerváltás előtt született, ott és akkor, ahol és amikor a film játszódik.)

III.

A történet röviden: A 16 éves Lilja egy kilátástalanságot tükröző, lepukkant külvárosban él anyjával, valahol a volt Szovjetunióban. Egyik nap elhagyja (egyedül hagyja) az anyja, aki partnerével az USA-ba megy (szerencsét próbálni egy jobb élet reményében). Lilja hiába vár anyjától levelet, netán pénzküldeményt, nem küldenek neki semmit, még hírt sem kap anyjától. Nagynénje egy iszonyúan undorító albérletbe költözteti. Egyetlen barátja, aki valamiféle értelmet ad életének, egy 11 éves fiú, Vologya, aki felnéz a lányra, és aki titokban szerelmes a lányba. Kilátástalan helyzetében Lilja szórakozóhelyen ismerkedik férfiakkal, és kínálja az örömöket önként, de pénzért. Itt ismerkedik meg Andrejjel, akibe beleszeret. Andrej másnak tűnik, mint a többi férfi: szerelmet mutat a lány felé. Mivel állítása szerint Svédországban dolgozik, ezért magával vinné a lányt egy új élet kezdéséhez. A dolgok úgy alakulnak, hogy végül a lánynak egyedül, hamis útlevéllel kell Svédországba repülnie, ahol egy futtató és a reménytelenség várja …

A film rövid összefoglalója, amiből minden kiderül:
http://www.youtube.com/watch?v=XpGdoAXhfU4&feature=related

(Megjegyzem, az összevágott jelenetek alatt a t.A.T.u. együttes – szerintem igazán a film hangulatához való – dalát halljuk. Arról az orosz tini lányduóról van szó, akik 1999-ben leszbikusságukat hirdetve, a színpadon és a klipekben csókolózva törtek be a zeneiparba. … Azóta egyikük már szült, és természetesen a saját nemhez való vonzódásuk csak reklámfogás volt.)

IV.

Kétségtelen, hogy a film a prostituálttá válás egy tipikus útját kívánja bemutatni. A kilátástalanság, a reményvesztettség, a megalázottság, a hiszékenység és a nincstelenség együtt könnyen a prostitúció felé sodorhat egy fiatal lányt. Ahonnan nincs visszaút, ahonnan döntően csak egyféle kiszállás létezik.

A filmmel kapcsolatos legfőbb problémám az, hogy kívül maradtam belőle. Láttam a képsorokat, de azok nem tudtak magával sodorni. Együtt éreztem Lilja-val, de nem szorult ökölbe a kezem a tehetetlen dühtől. Néztem, de nem átéltem az eseményeket.

Valószínűleg ebben szerepet játszott a film néhány számomra nehezen hihető és nem elfogadható jelenete. Gondolok itt például arra, hogy az anya teljesen magára hagyja a lányát, mindenféle gondoskodás nélkül. Előfordul ilyen, de biztos nem jellemző. Viszont, ha a film egy jellemző életutat kíván a néző elé tárni, akkor kerülnie kell az ilyen helyzetek bemutatását. Másik jellemző példát a film végső jelenete ad, amelynél persze értem a rendező szándékát, és átvitt mondandóját is, de azt nem a film szelleméhez valónak, giccsesnek, sőt kicsit nevetségesnek tartom.

Ami a filmmel kapcsolatban elgondolkodtatott, az két embertípus. Bár embernek nem nevezném őket. Nem azokról van szó, akik igénybe veszik fiatal lányok „szolgáltatásait”. Bár elítélem, de inkább szerencsétlennek tartom őket. Két „féregről” (bocsánat!) van szó. Egyikük, aki tudatosan elcsavarja a lányok fejét, hogy prostituáltat csináljanak belőlük. Másikuk, aki konkrétan a futtatással „foglalkozik”. Lelkiismeretükkel soha, senkinek nem számolnak el, hiszen az biztos nincs nekik, de a társadalomnak nagyon keményen fel kellene velük szemben lépni.

Összességében azt kell mondanom, a témában és stílusában láttam sokkal jobb filmet. Ennek ellenére, mivel az interneten szinte csak nagyon jó kritikát lehet olvasni a filmről, és Svédországban mintegy kötelező módon vetítik az iskolákban, meg kellene próbálni nálunk is több általános iskolában levetíteni, és utána beszélgetni a témáról, a filmről a gyerekekkel. Lehet, hogy nagyon hasznos lenne mindenki számára.

A fim címét sokszor fordítják úgy: Mindörökké Lili. Én nem is fordítanám le, jó és érthető így is. Vagy ha mindenképpen szeretnénk magyarra áttenni, akkor azt mondanám: Lili a Mindörökségnek, vagy Lili, Mindörökre. De maradjunk az eredeti címnél és tisztelegjünk a lány előtt: Lilja 4-ever.


2010. június 19.

Örömlányok Világnapja

Június 2.-án az osztrák nőügyi szervezet kezdeményezésére a Prostituáltak Világnapját ünnepelték. Ugyanis 1975-ben ezen a napon mintegy száz francia örömlány elfoglalt egy templomot, tiltakozásul az őket érő hátrányos megkülönböztetések ellen. Azóta a megemlékezéssel is szeretnék felhívni a figyelmet a prostitúció, mint szakma munka- és szociáljogi szabályozásának hiányosságaira, szociális és munkakörülményeik javítására.

A hazai örömlányok egyesülete szerint nem júniusban, hanem decemberben kell a Szexmunkások Világnapját megtartani. Ugyanis 2003. december 17.-én az USA-ban a szexmunkások közösen virrasztottak, és emlékeztek meg arról a 48 örömlányról, akik a “Green River-i gyilkos” néven elhíresült Gary Ridgway áldozatává vált 1982 óta. Ezért a Szexmunkások ellen elkövetett erőszak visszaszorításának a világnapján kell a prostituáltak (bocsánat: a szexmunkások) ünnepét megtartani. Ezzel a cél az, hogy világszerte felhívják a figyelmet az örömlányok ellen elkövetett bűncselekményekre.

Az emberek nagy része nem tud ezekről a Világnapokról, vagy nem is érdekli az egész őket. Jobb esetben megrántják a vállukat: És akkor mi van? Sokan értetlenül állnak a dolog előtt: Milyen Világnapról beszélünk? Minek nekik (mármint a prostituáltaknak) Világnap? És rögtön kettő is! Vannak, akik megkérdezik: Most melyik az „igazi” Világnap? Ez már nem rossz kérdés. Azt jelenti, hogy az illetőt érdekli a dolog, nem közönyös a témával szemben!

Tényleg, kell az örömlányoknak világnap? Nem kellene ilyen világnap, ha csak azon meditálnánk, milyenek az úgynevezett munkakörülményeik, vagy miért vannak jobban kitéve a velük szemben elkövetett bűncselekményeknek. Sokkal fontosabb azért tartani ilyen napot, hogy időnként eszünkbe jusson, van egy olyan társadalmi jelenség – már évszázadok óta, szinte minden országban – amellyel nem tudunk mit kezdeni. Sokféle szabályozás volt/van a probléma kezelésére, de igazi megoldás nem született a kérdésben.

Általános tapasztalatnak mondható, hogy a világ – ebben a kérdésben is – a liberálisabb megoldás felé tart. Az átlagember nem figyel fel arra a finomságra, hogy az egyik világnap a prostituáltakról szól (június 2.-át Nemzetközi Szajhanapnak is nevezik), a másik világnap a szexmunkásokról beszél. Nem véletlen, hogy a hazai érdekvédelmi szervezet nevet változtatott: Magyarországi Prostituáltak Érdekvédelmi Egyesületéről a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesületére módosított. És ennek a névváltoztatáson túl jelzésértéke is van.

Prostituált vagy szexmunkás? Nem mindegy? Nem! Nagy különbség van a két fogalom között. Nem használhatjuk őket egymás szinonimájaként! És alapvetően nem arról van szó, hogy az egyik „szalonképesebb” lenne a társadalom számára a másikkal szemben. A prostituált fogalma alatt egy kiszolgáltatott, kizsákmányolt, sokféle értelemben megerőszakolt nőt értünk. A szexmunkás viszont egy hivatást űző, önálló döntéssel és felelősséggel rendelkező nő, akit természetesen az anyagi, vagy a jobb anyagi megélhetés hajt e foglalkozás önkéntes vállalására.

Prostituált vagy szexmunkás? Lehet, hogy nemcsak nézőpont kérdése a dolog eldöntése? Lehet, hogy nem zárja ki egymást a két fogalom? Lehet, hogy egyszerre, egymás mellett létezik a két megközelítés? Mindenki döntse el maga, és akkor talán könnyebb a megoldás útját keresni.

Egy dologban biztosan egyet érthetünk: időnként fel kell hívni a társadalom figyelmét a jelenség létezésére! Hátha egyszer történik valami a kérdés megoldásában! Lehet, hogy Örömlányok Szomorú Világnapjának kellene nevezni? És talán az is mindegy, hogy melyik napra esik!

2010. június 10.

Édesanyám emlékére

Nézem a fényképét.
S egy elmúlt percet
keresek, reménytelen.

Felzokog egy kérdés:
miért nem lehet
visszahozni egy életet?

A képen mosolyog.
Nem vette zokon
a rosszat, a gondot.

Egy vallomással tartozom,
s mindenkinek elmondom:
Hiányzik nekem, nagyon.


Bp., 2009. 08. 05.



Ui.: Ma lenne 88 éves - a 28 éve elhunyt - édesanyám.