Lilja 4-ever

I.

Nézem a képet. Amikor először láttam, nem tetszett különösebben. Azóta többször is megnéztem. És egyre jobban tetszik. Meglátom benne mindazt, amit akarok, amit a kép készítője akart. Kifejezi mindazt, amit szeretnék, amit a fotós szeretett volna. Mondhatnánk: egy szerencsésen megállított pillanatot látunk? Vagy egy tudatosan felépített, megkomponált képet? Mindegy.

A lány a kirakatot nézi. Érdeklődve, vágyakozva. Fiatal még a lány. És csinos. De szomorúságot áraszt az arca. A kirakatban mindazt nézegeti, ami talán elérhetetlen a számára, amit megvenne, ha tehet-né? Vagy csak azt nézi, mit vesz meg, ha mindjárt belép a boltba? Mindegy.

A kirakat visszatükrözi arcát. A boltban lévő fénysugár még érdekesebbé teszi az elkapott, megállított pillanatot. A kirakat üvege elválaszt két világot. A Jelent, amelyben ott vagyunk és élünk. A Jövőt, amelyet szeretnénk elérni, megtapasztalni. A kirakati üveg elkülöníti a Valóságost és a Lehetségest. A Reménytelen Itt és Most világát, a Csodálatos Máshol és Máskor helyzettől. Szétválik az Igaz és az Álom, a Zaj és a Csend, a Gonosz és a Szerető. Ahogy elkülönül egymástól a Mocskos Pokol és a Tiszta Menny.

Amint azt hinni szeretném a film megnézése után.

II.

Megnéztem a filmet. Szomorú vagyok. Ám egyben kicsit csalódott is.

Érdekes, az internetet böngészve azt olvasgatom, másoknak nagyon tetszett ez a film. Csupa nagyon jó nézői véleményt lehet fellelni. Nagy hatásúnak, szívszorítónak tartják az alkotást.

Érdekes, többek óvtak a film megnézésétől, hogy megfelelő hangulat kell hozzá. Azt mondták, utána napokig rossz érzések kerítik hatalmába az embert. És volt, aki csak megszakításokkal – a rossz élmények feldolgozására szünetet hagyva – tudta csak megnézni a filmet.

Kétségtelen, hogy engem is megérintett a film. Azóta is sokszor eszembe jut a mozi egésze, egyes jelenetei, a jelenség és a helyzet, amiről szól. Sokszor látom magam előtt a főszereplő orosz Oksana Akinshina-t, aki 1987-ben született a mai Szentpéterváron. Az a lány idéződik elém, aki részben életkoránál, részben születési helyénél fogva hitelesen játszhatta el a szerepet. (A svéd film, amelyet Lukas Moodysson írt és rendezett, 2002-ben készült, amikor a főszereplő mindössze 15 éves volt, hasonló korú, mint szerepe szerint a lány. A volt Szovjetunióban még közvetlenül a rendszerváltás előtt született, ott és akkor, ahol és amikor a film játszódik.)

III.

A történet röviden: A 16 éves Lilja egy kilátástalanságot tükröző, lepukkant külvárosban él anyjával, valahol a volt Szovjetunióban. Egyik nap elhagyja (egyedül hagyja) az anyja, aki partnerével az USA-ba megy (szerencsét próbálni egy jobb élet reményében). Lilja hiába vár anyjától levelet, netán pénzküldeményt, nem küldenek neki semmit, még hírt sem kap anyjától. Nagynénje egy iszonyúan undorító albérletbe költözteti. Egyetlen barátja, aki valamiféle értelmet ad életének, egy 11 éves fiú, Vologya, aki felnéz a lányra, és aki titokban szerelmes a lányba. Kilátástalan helyzetében Lilja szórakozóhelyen ismerkedik férfiakkal, és kínálja az örömöket önként, de pénzért. Itt ismerkedik meg Andrejjel, akibe beleszeret. Andrej másnak tűnik, mint a többi férfi: szerelmet mutat a lány felé. Mivel állítása szerint Svédországban dolgozik, ezért magával vinné a lányt egy új élet kezdéséhez. A dolgok úgy alakulnak, hogy végül a lánynak egyedül, hamis útlevéllel kell Svédországba repülnie, ahol egy futtató és a reménytelenség várja …

A film rövid összefoglalója, amiből minden kiderül:
http://www.youtube.com/watch?v=XpGdoAXhfU4&feature=related

(Megjegyzem, az összevágott jelenetek alatt a t.A.T.u. együttes – szerintem igazán a film hangulatához való – dalát halljuk. Arról az orosz tini lányduóról van szó, akik 1999-ben leszbikusságukat hirdetve, a színpadon és a klipekben csókolózva törtek be a zeneiparba. … Azóta egyikük már szült, és természetesen a saját nemhez való vonzódásuk csak reklámfogás volt.)

IV.

Kétségtelen, hogy a film a prostituálttá válás egy tipikus útját kívánja bemutatni. A kilátástalanság, a reményvesztettség, a megalázottság, a hiszékenység és a nincstelenség együtt könnyen a prostitúció felé sodorhat egy fiatal lányt. Ahonnan nincs visszaút, ahonnan döntően csak egyféle kiszállás létezik.

A filmmel kapcsolatos legfőbb problémám az, hogy kívül maradtam belőle. Láttam a képsorokat, de azok nem tudtak magával sodorni. Együtt éreztem Lilja-val, de nem szorult ökölbe a kezem a tehetetlen dühtől. Néztem, de nem átéltem az eseményeket.

Valószínűleg ebben szerepet játszott a film néhány számomra nehezen hihető és nem elfogadható jelenete. Gondolok itt például arra, hogy az anya teljesen magára hagyja a lányát, mindenféle gondoskodás nélkül. Előfordul ilyen, de biztos nem jellemző. Viszont, ha a film egy jellemző életutat kíván a néző elé tárni, akkor kerülnie kell az ilyen helyzetek bemutatását. Másik jellemző példát a film végső jelenete ad, amelynél persze értem a rendező szándékát, és átvitt mondandóját is, de azt nem a film szelleméhez valónak, giccsesnek, sőt kicsit nevetségesnek tartom.

Ami a filmmel kapcsolatban elgondolkodtatott, az két embertípus. Bár embernek nem nevezném őket. Nem azokról van szó, akik igénybe veszik fiatal lányok „szolgáltatásait”. Bár elítélem, de inkább szerencsétlennek tartom őket. Két „féregről” (bocsánat!) van szó. Egyikük, aki tudatosan elcsavarja a lányok fejét, hogy prostituáltat csináljanak belőlük. Másikuk, aki konkrétan a futtatással „foglalkozik”. Lelkiismeretükkel soha, senkinek nem számolnak el, hiszen az biztos nincs nekik, de a társadalomnak nagyon keményen fel kellene velük szemben lépni.

Összességében azt kell mondanom, a témában és stílusában láttam sokkal jobb filmet. Ennek ellenére, mivel az interneten szinte csak nagyon jó kritikát lehet olvasni a filmről, és Svédországban mintegy kötelező módon vetítik az iskolákban, meg kellene próbálni nálunk is több általános iskolában levetíteni, és utána beszélgetni a témáról, a filmről a gyerekekkel. Lehet, hogy nagyon hasznos lenne mindenki számára.

A fim címét sokszor fordítják úgy: Mindörökké Lili. Én nem is fordítanám le, jó és érthető így is. Vagy ha mindenképpen szeretnénk magyarra áttenni, akkor azt mondanám: Lili a Mindörökségnek, vagy Lili, Mindörökre. De maradjunk az eredeti címnél és tisztelegjünk a lány előtt: Lilja 4-ever.


2010. június 19.

Az AVATAR mese - hozzászólás

Szeretném egy kedves barátom, tanítványom (gondolat)ébresztő írását is megosztani Veletek. Péter


Szia Micimackó!

Dehogy bocsátkozom vitába, hiszen hol is volnék oly fennkölt, hogy a fizikai csodák paradigmáiról mernék elmélkedni… Nem, dehogy van nékem ehhez bátorságom.
Mindamellett közismert mozirajongó volnék mégiscsak (fan, ahogy az angol mondja), meg hát mégis több időt töltök a vászon előtt, mint az átlagpolgár (mentsen tőle az ég), ezért veszem a bátorságot mégis, hogy néhány megjegyzést ide illesszek.

Szerinted a mese nagyon amerikai. Nos, ez nagyon nagy tévedés. Néhány éve egyik munkám kapcsán volt szerencsém egy amerikai elnöki tanácsadó előadását meghallgatni. Arról beszélt, hogy mikor készült erre a találkozóra, nem tudta, merre induljon, mert 4 földrész vagy 20 országának lakóihoz kell szólnia, mi is lehet bennük a közös, amit vallástól, kultúrától és gondolkodásmódtól függetlenül mind értenek majd. A következtetés pedig meglepően ez volt: a szegény fiú meséje az, amit mindenki és mindenhol ismer. Csak épp Indonéziában Fehér hagyma és Vörös hagyma, Csehországban a szegény Szabó legény, mifelénk a legkisebb királyfi – más körülmények és megnevezések, de ugyanaz a történet. Aztán sok év múlva mindezen felülemelkedve erről szólt a Csillagok Háborúja is, méltán lett egy korosztály „kult” filmje, hiszen a régi mesét kiemelte a szűk körből, kivetítette a csillagos égre, de a mese mégis ugyanaz. Nem az én gondolatom, de igaza van.
Szerintem az Avatar ettől lehet sikeres: mert nem amerikai, hanem olyan igazi mese, amit mindenki megért.

Igen, igazad van, körülmények nagyon célozgatnak az indiánok kiirtására. De legyünk őszinték: szinte minden földrészen volt népirtás: Ruanda, Kambodzsa, stb. Még ma is ez zajlik fekete Afrikában. Sőt, minden földrészen és korban volt egy ellenség, akit mássága (másképp gondolkodása, másképp türelmessége, másképp beállítottsága) miatt kellett üldözni. És most nem az Andrássy úti melegverésekre gondolok, hanem mondjuk a Keresztes Háborúkra, vagy a testvérharcokra a kettéosztott Németországban, Vietnámban, Koreában, stb. Szóval kedves gondolkodó barátaim, mielőtt nagyon elmerülnénk a tények és megérzések csatájában, először szégyelljük el magunkat kicsit: mert nagyon sokszor nagyon sok helyen irtottuk már egymást és magunkat. Ja, most nem fogom elmesélni a tavalyi Auschwitzi látogatás emlékét sem.
Szerintem az Avatar ettől lehet sikeres: mert egyszer győzhet mégis a jó, a gyengébb, az elesettebb – azaz mi.

Mélyek a gondolataid, és rendezettek… Tankönyvet kéne írnod, ilyen rendszerszemlélettel ez eleve sikerre ítélt kísérlet lehetne… De viccet félretéve, én csak egyszerű halandó vagyok, ezért nem gondolom, hogy mindig mindenben ott van a nagy csoda. Azt mondod, hogy ott van a végül elgyengülő lány… Michelle Rodriguez szerintem egyszerűen csak gyönyörű, ahogy van, és mint eredeti filmkritikámban írtam is, ő minden filmjében megjelenik egyszer egy hófehér atléta trikóban. Lehet, hogy van ennek valami jelentése, szerintem csak a felnőtt férfi lakosságnál akart a rendező jó pontot szerezni. Mint a Shrek 3-ban, amikor a városka támadása közben felvillan az Armani tábla…

S végül két trendre hadd irányítsak figyelmet. Mindkettőt az utóbbi években vélem felfedezni, csupán azért, mert sokszor járok moziba, és megfigyeltem két összefüggést. Persze lehet, hogy ez csak összeesküvés elmélet, de ki tudja…
Az egyik megfigyelt trend a brutális erőszak tért nyerése. Nem, a filmek nem erőszakosabbak, mint egykoron, csak épp régen jött az okos felügyelő ballonban, vagy kopaszon vagy bárkabátban és a bűnösök meglakoltak. Manapság viszont egyre többször látjuk, hogy a bosszú beteljesedik és az erőszak bizony erőszakkal toroltatik meg. Egyre többször ülök a moziban úgy, hogy azon tűnődöm, az előttem helyet foglaló pláza cica és bőrnyakú gazdája vajon mit értett ebből a sztoriból? Vagy csak világossá vált, hogy tényleg bárkit és bármikor pofán lehet vágni?
Szerintem az Avatar ettől lehet sikeres: mert itt tényleg lakolnak a gazok és megváltást nyernek a jók.
Aztán a másik trend: jó ideje már, hogy dokumentumfilmek, drámák s mesék egyre többször szólnak a környezetről, arról, hogy kiirtjuk a Földet magunk körül. Amit hálózatként tűnik fel a képeken, talán nem ennyire elvont kategória: csupán ez élővilág, a Föld flórája és faunája, amibe mi már sajnos végérvényesen beleromboltunk. Elvesztettük azt a kapcsolatot, ami egykor bennünk volt. Azt mondjuk: a természeti népek… Már csak emlék, hogy egykoron mi voltunk azok…

Hosszúra nyúltam, mint midig, bocsánat. Tetszik az Avatar, és tetszik a kritikád. Nagyon sok gondolatot megpendít, amiről jó lenne beszélgetni. Amiért jó lenne tenni.

Mert ez a mese – kékben ha kell – csak rólunk szól. Talán még nem késő észrevenni.

Merlin

AVATAR más szemmel - hozzászólás

Beától egy nagyon jó és érdekes hozzászólást kaptam, amit szeretnék mindenkivel megosztani. Péter


Kedves Péter és Blogolvasók!

Világok arcának harca, avagy hogyan látja egy metaMATEKos a metaFIZIKÁt (csak hogy egy kis fillológia is legyen a filozófiában):

Már réges-rég végigolvastam a blogot. Nagyon jó! A film is nagyon jó volt. Más volt, mint más filmek, pedig én csak egy sima tatabányai plázában láttam. A 2D ellenére tudtam, hogy van 3D is és a többi dimenziója is. Kérdés, hogy jó-e, hogy először nem kellett, mert nem is lehet egyszerre minden dimenzióját látni, érzékelni, felfogni. Az sem biztos, hogy minden néző ugyanazokat a dimenziókat látja, de legalább vannak. Akinek nincs antennája rá, nem fogja érzékelni és ezáltal zavarba sem fogja ejteni a film filozófiája. Rám azért nagyon hatott, az érzést nehéz is leírni: pont az AVATAR előtti hétvégén néztem végig a Világokon át c. beszélgetéseket, ami számomra akár lehet a film művészi megjelenítésétől mentes filozófiája is. Az egész azért zavarba ejtő, mert bármi, ami nincs eléggé az empirikus tudományosság eszközeivel elemezve, gondolati eretnekségnek számít, és aki feszegeti a határokat a megismerés, tudat, szellem, hit, anyag tekintetében és más alternatívákat is lehetségesnek tart, mint a nyugati társadalmi köztudatban uralkodó materialista világszemlélet, azt a közvélemény rögtön lesüllyeszti és megcímkézi a félművelt fanatikusok közé. A nyugati vallásos hit pedig tabu, mindenkinek a legintimebb magánügye, amiről nem nyilatkozunk. Elválik filozófiáktól, történelemtől, civilizációktól.

Elég merésznek tartom az alkotókat, hogy vették a bátorságot ennyire szembemenni a világgal, annak előítéleteivel. Ezek után olvastam Vágó István Sarlatánokkal harcoló c. cikkét: Vágó István az átmeneti társadalom kórtünetéről, az ezoterikus cunamiról mond túlságosan kategorikus állításokat, és a saját igazságát megkérdőjelezhetetlennek tartja.

Ebben meg is fogalmazza, hogy azért nem áll szóba egymással a Tényeket Tisztelők Társasága, alias Szkeptikusok társasága az ezoterikus őrültekkel (de ez nincsen igazán körülhatárolva, pontosabban kikkel is kellene szóba állniuk!!!), nehogy az ezotériát(Vagy ki tudja mit is?) a tudományosság talajára emeljék ez által. Való igaz, hogy amikor a Világokon át filmet ajánlottam, én is olyan neveket említettem, akik más területeken már kivívták gondolkodásmódjuk előtti főhajtásunkat.

A múlt hónapokban pont egy fizikus főiskolai tanárommal, akit igen nagyra tartok épp az időről, térről, dimenziókról, szakrális geometriáról leveleztünk. Ő írta, hogy olyan könyveket olvas, olyan dolgokon gondolkozik, amiket neki hivatalból, olvasás nélkül kellene elvetni, de mint fizika tanár, aki időről, térről annyit tanult és tud, gondolkodó emberként más tapasztalásai is vannak, más következtetésekre jut, mint az elvárt.

Pont a természettudomány axiómatizálása mutatta meg, hogy csak relatív ellentmondásmentességről beszélhetünk, Gödel pedig megmutatta, hogy minden axiómarendszerben meg lehet fogalmazni olyan állítást, amit se bizonyítani se elvetni nem tudunk.

A Világokon át-ban mondják, hogy a természettudomány azokkal a dolgokkal foglalkozik, amik mérhetőek, azaz anyagiak. Arról pedig már fizika órákon is szó esik, hogy a fény egyszerre részecske és hullám természetű és mindig úgy viselkedik mérésnél, ahogyan azt meg akarjuk figyelni: ha részecskeként akarjuk detektálni, akkor részecske, ha hullámként, akkor hullámként is viselkedik. Ennek a filozófiai mélységét pedig nem túl sokan látják, de akik igen, azoknak épp elég fejtörést okozott. Heisenbergék nyitották fel a nyugati filozófiák előtt Pandora szelencéjét ezzel és „A rész és az egész”-nél sem lehetne jobb cím a könyvének. Nem tudom, milyen jogon veszi bárki is a bátorságot kimondani a tutit: keleti és nyugati filozófiákat egymással szembe állítani dőreség, inkább az a feladat, hogy a sok perspektívából meglássuk a mi belső egységünket.

Soha nem fogja az megtapasztalni részecskeként a „lelket” (ha az nem az), aki nem hisz benne, hiszen ha elutasítja azt, hogy ez detektálható, akkor nem is lesz eszköze hozzá, és a valóság nem is fogja azt az arcát mutatni neki, hiszen hiába épít részecskéket detektáló műszert, a valóság nem a lelkét, csak a testét fogja felé fordítani.

Ezért nem kell félteni az AVATAR sorsát, mert az alkotók mindig felmutathatják a filmnek azt az arcát, amit az aktuális néző látni akar: lehet mese is, sci-fi is és lehet mögötte mély filozófia is, ahogy a MICIMACKÓ is többdimenziós, csak az a kérdés, mi melyik vagy hány dimenzióját akarjuk vagy vagyunk képesek egyszerre vagy külön-külön is látni.

Kicsit hosszú lettem. Bocs!

Üdv.: Bea

AVATAR tanulságok 3D-ben

Persze, hogy én is megnéztem. Pedig nem járok olyan sokat moziba, de ezt a filmet látnom kellett. Nemcsak a történet, hanem elsősorban a látvány miatt. Éppen ezért nem a 3D-s változatra, hanem az IMAX előadásra mentem. Előtte az internetem sok mindent elolvastam a filmről, a technikáról. Hallottam a plágiumról, a felszökő öngyilkossági lázról, a félelmetes nagyságú bevételről, és arról is, hogy a nézőknek hosszú a (több mint 2 órás) film.
A plágium kérdéséhez érdemben nem tudok hozzászólni. Az öngyilkosság problémáját először butaságnak tartottam. Úgy gondoltam, ez a film egyszerűen nem okozhat ilyen hatást. Ezt is ugyanolyan reklámfogásnak hittem, miként a sztori ellopását. Ahogy írni kezdtem, és jöttek a gondolatok, úgy változott meg a véleményem erről. A rekordbevételt nem csodálom. Különleges élmény a film nézése. Valóban ilyen érzés nem fogott el korábban, mint amikor a filmet láttam, és időnként úgy éreztem, én is részese, átélője vagyok a kalandnak. Főleg a „repülési” jeleneteknél, a mélység érzékelésénél. A filmet nem éreztem hosszúnak, mert sodort a történet, vitt magával a lendület.
Megpróbálok „stílszerű” lenni, és a filmmel kapcsolatos gondolataimat „három dimenzióban” írom le.

Első dimenzió: A történet

1D: Leegyszerűsítve: tipikusan amerikai, sőt hollywoodi a történet. A jó és a rossz harca (amelyben természetesen az előbbi győz). A szerelem mindent elsöpör, és nem ismer határokat. Ez utóbbi sokféle értelemben elmondható a történet kapcsán. A film üzenete ez lehetne: Állítsuk meg a Föld, a Világ elpusztítását. (Ahogy ezt láttuk például a kivételes tehetségű Michael Jackson „Heal the World” című dalának klipjében is.)
Néha azt éreztem, a film az amerikai őslakosok leigázásának adaptálása a mai korra, vagy talán bo-csánatkérés az akkor elkövetett bűnökért. Az őslakosoknál nagyon sok külső és belső jegy emlékeztetett az indiánokra. Ilyen a testfelépítésük, az egyszerű ruházat, a fegyverzet, a „lovak” használata, a különböző törzsek (a filmben klánok) léte, a természet tisztelete, az ősök szellemének fontossága, a vallási jegyeik. A betolakodók persze magasabb technikai színvonalon álltak, hódítani akartak egy természeti kincs megszerzéséért, erőszakosak és gátlástalanok voltak, az érzelmeiket háttérbe szorította az anyagi gazdagság igénye.

2D: De lehetne mindezt és a filmet a vietnami háborúra adaptálni, és tisztelgésnek tekinteni a hősök előtt. Itt is van őserdő, és a támadók harci légi járművekkel (helikopterekkel?) lendülnek támadásba, ruházatuk pedig látszólag nem sokban különbözik az akkori amerikai katonák által viseltektől. Alkalmaznak vegyi fegyvert is, mivel a támadás során bevetik a gázt is. És persze most sem számítanak az emberéletek.

3D: Világunk – ha úgy tetszik Létünk – mára megkétszereződött. Van egy „hagyományos” földi élet („e világunk”), de megtalálható (?) ezen kívül, ezzel párhuzamosan egy virtuális („e-világ”) is, amely-be eljuthatunk, ha akarunk, ahol a földihez képest a szeretet szerepe sokkal nagyobb, ahol meglelhető az ember és az élővilág harmonikusabb együtt élése. Nem véletlen, hogy a filmben az”e-világ” megjelenése, színvilága meseszerű, vonzó. Értelmezhetjük úgy, hogy a film a két világ harcát mutatja be.

Második dimenzió: A film

1D: A film mese felnőtteknek. Jól megírt mese, amelyben az érzelmeinkre erőteljesen hatnak. Szép lassan átállunk a másik, a gyengébb, a kiszolgáltatottabb fél oldalára. És nekik drukkolunk, hogy le-győzzenek – valójában – bennünket, az embereket. Ennek érdekében hajlandók vagyunk feláldozni bárkit, pedig az áldozatok tőlünk kerülnek ki, olyanok, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Szurkolunk azért, hogy vereséget szenvedjünk. De ez az elvesztett csata a háború megnyerését jelenti számunkra, győzelmet az Élet érdekében.

2D: A műfaja sci-fi. Vagy talán a jövő megmutatása? Ami ma még csak ábránd, gondolat, az holnap valóság lehet. A valóság és fantasztikum keveredik a filmben, amely idő- és testutazás egyszerre: máshol és más testében létezni. Tetszett ennek megvalósítása a vásznon. Amikor a szereplők „ébren” vannak, akkor saját testükben léteznek, amikor „alszanak”, átköltöznek egy másikba. De ez így van a való világban is. Álmunkban lehetünk ugyanabban a testben, mint nappal, de lehetünk a saját testünk egy másik állapotában (például fiatalabban, soványabban, egészségesebben) is. És álmunkban lehetünk időben és helyben bárhol.

3D: Jogos a kérdés, amit a főszereplő is megfogalmaz: melyik az álom, és melyik a valóság? Melyik a létező világ, és melyik a fantasztikum? Vajon az, amit annak gondolunk? És ha egyszerűen rosszul hisszük a dolgot? Lehet, hogy a valóság, az csak álom? Az öröklét egy álomszelete? Lehet, hogy a földi élet csak egy utazás, egy kirándulás, egy rövid kitérő a tapasztalások, a tanulságok megszerzése érdekében. Talán meg kell halnunk – ahogy a főszereplővel is történik, hogy – átlépjünk örökre (?) egy más(ik) világba? Lehet, hogy ez az igazi magyarázata az öngyilkosságoknak, amit állítólag a film okoz?

A harmadik dimenzió: A megvalósítás

1D: A történet és annak megvalósítása – mint említettem – tipikusan amerikai. Tulajdonképpen jól bevált kliséket használnak a filmben. Van benne üldözés (csak nem a megszokott módon gépkocsikkal), találkozunk „végső összecsapással”, amikor a jó és a gonosz szemtől szemben egymással megharcol, van benne menekülés, és az egyik női főszereplő külsejében kemény, de szívében lágy lány. (Már amennyiben fizikai értelemben véve van neki szíve.) Természetesen a világunk megvédéséhez, a boldogság megtalálásához egy kis szerelmi vonulat, és tragikus halál is elengedhetetlen.

2D: A szereplők „életre keltése” látványos, de nem annyira meglepő. A megtámadott világ is alapvetően olyan, mint ami a létező földön megtalálható. Bár az állatok formája más, de azért lényegi jegyeikben nem térnek el az általunk ismertektől, a megszokottól. Találkozhatunk a filmben dinoszauruszokkal, farkasokkal, lovakkal és madarakkal, bár kicsit átalakított formában. Az őslako-sok is két lábon járnak és hasonlóan néznek ki, mint a földi lények, mint mi magunk. Nem véletlen mindez. Nem az a célja a filmnek, hogy valódi tudományos fantasztikumként hasson, hanem azt szeretné, hogy elfogadóbbak legyünk a másik világgal. Ha közelebb állónak érezzük őket, akkor sokkal inkább magunkévá tudjuk tenni céljaikat.
A filmben egyedüli újdonságként az élővilág közötti kommunikáció hat. A mindent átszövő hálóza-tok megjelennek a moziban. Így nyer például értelmet az őslakók farka a filmben. A hálózatokon keresztüli érintkezés, azok mindent behálózó volta manapság tetszetős és kicsit divatos téma. Számomra a hálózat filmbeli léte befejezetlen és kidolgozatlan, sőt kicsit funkcionálatlan marad. Valójában létezésükön kívül semmit sem tudunk meg róluk.

3D: Tulajdonképpen a technikai megvalósítás miatt érdemes megnézni a filmet. A látványért, az élményért. Ilyet eddig nem volt alkalmunk megtapasztalni. Egy hagyományos módon készült film is számos érzelmet vált ki bennünk, részesei vagyunk annak, bár becsapjuk magunkat, hiszen a film csak kétdimenziós, és csak látjuk azt. Egy színházi élmény megint más, mivel egy légtérben vagyunk a szereplőkkel, akik ugyanolyan valóságosak, mint mi. Habár itt az események tőlünk távolabb (a színpadon) zajlanak. A 3D-s moziban – igaz becsapjuk magunkat a szemünkkel, de – részeseivé válunk a történetnek, szinte belehelyezkedünk abba, ott vagyunk a szereplők mellett, érezzük a távolságot, megfoghatókká válnak a dolgok.
Nem véletlen, hogy a filmben többször fordul elő olyan jelenet, amikor az apró élőlények egész közel kerülnek hozzánk. Úgy érezzük, csak ki kell nyújtani a karunkat, és érintkezhetnénk velük. Olyan, mint amikor a tengerben a halakat szinte „karnyújtásnyi” távolságra gondoljuk tőlünk, ám amikor megpróbáljuk megfogni őket, kiderül, messzebb vannak, mint hittük.
A technika még nem tökéletes, időnként a hozzánk közelebbi dolgok homályosak, pedig élesebbnek kellene lenniük, mint a távolabbaknak. Néha a távolabbi dolgok 2D-sek maradnak. De! Mindez semmit nem von le a film értékéből, és valójában nem is igazán érdekes. A film ettől függetlenül is lenyűgöző. És egyben félelmetes.
Nem az újdonságtól, a technikától való félelemről van szó. A félelmeket mindazok a lehetőségek táplálják, amelyek előttünk állnak. Még pontosabban arról van szó, tudunk-e a lehetőségekkel úgy élni, ahogy szabad, ahogy lehet? Egyfelől még varázslatosabbá válik a film teremtette világ, másfelől vigyázni kell arra, hogy ne veszítsük-e el azokat a varázslatokat, amelyeket a valódi színészek, a hús-vér emberek „játéka” okoz számunkra. A filmkészítés világában is ki kell kerülni azokat a veszélyeket, amelyek például a klónozás tekintetében, mint erkölcsi problémák felmerülnek. Vigyáznunk kell arra, hogy a filmkészítés borzasztóan gyors technikai fejlődése ne menjen olyan irányba, hogy egy film szereplőinek „életre keltéséhez” elegendő legyen, mondjuk egy fénykép, és színészekre ne legyen szükség. Mert akkor már nemcsak a szemünket fogjuk becsapni. Ha a csapdákat, zsákutcákat ki tudjuk kerülni, akkor megnyugodhatunk.

Végső dimenzió: Ha ennyi mindent el tudtam mondania a filmmel kapcsolatban, akkor az azt jelen-ti, hogy megmozgatta fantáziámat, gondolataimat. Vagyis a filmet mindenképpen érdemes megnézni, amit mindenkinek őszintén ajánlok.