Alig múltam 18 éves, amikor be kellett vonulnom katonának. Igen, ennek már jó pár éve, hiszen azóta nincs kötelező katonai szolgálat. Szerencsére, csak egy évet kellett a laktanya falai között eltöltenem, mert akkor az volt a szabály, akit felvettek felsőoktatási intézménybe, az az érettségi után – ún. előfelvételesként – 12 hónapot volt katona, majd tanulmányai befejezése után még fél évig „szolgálta a hazát”.
Szóval, 1972 szeptemberében édesapám elkísért a bevonuló helyre, aztán elköszöntünk egymástól. Ez reggel volt. Sokan voltunk a teremben, és úgy emlékszem, különböző „fejtágításokat”, eligazításokat tartottak számunkra és persze különböző ellenőrzéseken estünk át. Valamikor dél környékén vonultunk át a ferencvárosi pályaudvarra, ahol vonatra szálltunk. Még sokat kellett a tényleges indulásra várnunk. A fülkékben beszélgettem a többiekkel, akik között rég látott általános iskolai társakat is találtam. Akkor zajlott a mücheni olimpia, ezért a legtöbb szó arról, és persze ezen belül a magyarok szerepléséről esett. De minden történet vége a katonasághoz, az elkövetkező egy évhez, a várakozásokhoz, a félelmekhez kapcsolódott. Nevetgéltünk, mókáztunk, de ez kényszeredett volt. Valójában nem találtuk viccesnek az egészet.
Egyszer csak megpillantottam apámat a vonat mellett. Szemével engem keresett a sok egyforma rövid hajú fiú között. Néhány nappal korábban vágattam le hosszú hajamat, amely a divaton túl, valamilyenfajta tiltakozás, szembenállás volt a rendszerrel szemben: az idősek által teremtett rendszerrel szemben (mondjuk a generációs ellentét megjelenéseként), a „mindenki és minden egyforma” rendszerrel szemben („nem akarunk olyanok lenni, mint más”), a háborúval, az értelmetlen öldökléssel szemben (akkor volt az amerikaiak vietnami háborúja), a hatalommal szemben (itt persze alapvetően a felnőttek, a tanárok „hatalmáról” volt szó). Nem kell mindezt túl tudatosnak tekinteni, és semmiképpen sem szabad túl nagy politikai felhangot belevinni. De nem lehet egy kézlegyintéssel sem elintézni.
A középiskolában kék köpenyt kellett mindenkinek (fiúknak is) hordaniuk. Én nagyon utáltam. Azt éreztem: egyforma kis kék katonák vagyunk benne. És egy tizenéves pont azt akarja megmutatni a világnak és persze magának, hogy ő más, mint a többiek. Tehát megragadtam minden alkalmat, hogy ne legyen rajtam a gyűlölt köpeny. Mivel a hosszú hajról a felnőttek véleménye lesújtó volt, csak azért is hosszú hajat növesztettem. Szenvedtem is érte. Sok megjegyzést kaptam a tanároktól, és felszólítást (sőt ultimátumot) a levágásra. Amikor nagyon feszült a kötél, egy kicsit engedtem, picit levágattam a hajamból. Éppen a tanárok többségétől érkező elvárások miatt nagyon meglepő volt, amikor az érettségi évében az egyik magyar órán a tanárnő felolvasta Garai Gábor „Fürtös fejek” című versét. Könny volt a szemében, amikor ahhoz a részhez ért, hogy: „Nézzetek fürtös fejünkre,/s ha viszolyogtok e lágyos csípőktől,/értsétek meg:/velünk nemigen lehet már hadat viselni.” Amikor befejezte a verset, könnyek között csendben kiment az osztályteremből. Csend ült a terembe. Vártuk, mikor jön vissza. Talán egy perc telhetett el, visszajött, folytatta az órát, de a versről többet nem beszélt.
Édesanyám megértő volt irántam és a fiatalok iránt. Apám konzervatívabb volt, és benne volt a megfelelés kényszere. Veszekedett is velem, de anyám szava erősebb volt.
Rövid hajjal ülve a vonaton, várva, hogy elinduljunk, megpillantottam apámat. Kis táskája a hóna alatt, ahogy mindig, égő cigaretta a kezében, ahogy mindig, rövid ujjú ingben és nadrágban, nem túl divatosan, de elegáns hatást keltve, mint mindig, vékonyan, őszülő fejjel ott volt a vonat mellett. Leszálltam. Érdeklődtem, honnan tudta, hogy itt megtalál, hogyhogy eljött. Röviden felelt: megkér-dezte reggel. Soha nem volt bőbeszédű. Azt hiszem, csupa érdektelen dologról beszéltünk. Inkább csak álltunk némán egymás előtt.
Ahogy most visszagondolok erre, ugyanaz a kép jelenik meg előttem, mint a Hair című film elején, amikor az apa elkíséri a katonasághoz bevonuló fiát a buszmegállóba, és állnak némán egymással szemben. Mit lehet mondani ilyen helyzetben? Most értem meg ennek a jelenetnek a nagyszerűségét. Az apai csend – mint a nyugalom jelképe, mint a biztatás és a visszavárás „szava” elkíséri a fiát.
Mire gondolhatott apám? A háborúra, amelyben harcolt? Arra, hogy 4 évvel korábban a bátyám éppen leszerelt, és szinte másnap a magyarok is bevonultak Csehszlovákiába? Talán arra gondolt, hogy a bevonulással átalakul a kapcsolatunk, felnőtt leszek és már nem gyerek, elindul az addig megszokott családi kötelék felbomlása? Arra gondolt, mikor láthat újra? Talán azon gondolkodott, hogyan fogom kibírni? És hogyan fogja Ő kibírni? Nem tudom. Katonaéveiről alig tudok valamit, csak a szórakoztató történeteket mesélte. Politikáról – és így a csehszlovákiai bevonulásról – nem beszéltünk otthon. (Nem olyan idők voltak akkor, mint manapság.) Érzéseit is nehezen mutatta ki. Csak sejteni, következtetni lehetett azokra.
Megöleltem, és kértem menjen el. Nyugodtan menjen el, nem lesz semmi baj baj – ígértem neki. Nagyon akartam, hogy elmenjen, mert rossz volt az adott szituációban lenni. Nehezen tartottam magam, féltem, hogy könnyeket lát arcomon. Amikor később a katonaságnál meglátogattak, a második alkalom után megkértem, hogy ne jöjjenek többet. Nagyon rossz volt nézni és érezni azt, amikor elmennek.
Felszálltam a vonatra. Lehúztam az ablakot, integettem neki, és jelezem, menjen le. Integetett, szívott egyet a cigarettájából, és lassan elindult. Nem nézett vissza. És ez jó volt.
A vonaton beszélgettek, nevetgéltek, húzták egymást a fiúk, de én csak a csöndet hallottam. Apám csöndjét.
Mire gondolhatott apám? A háborúra, amelyben harcolt? Arra, hogy 4 évvel korábban a bátyám éppen leszerelt, és szinte másnap a magyarok is bevonultak Csehszlovákiába? Talán arra gondolt, hogy a bevonulással átalakul a kapcsolatunk, felnőtt leszek és már nem gyerek, elindul az addig megszokott családi kötelék felbomlása? Arra gondolt, mikor láthat újra? Talán azon gondolkodott, hogyan fogom kibírni? És hogyan fogja Ő kibírni? Nem tudom. Katonaéveiről alig tudok valamit, csak a szórakoztató történeteket mesélte. Politikáról – és így a csehszlovákiai bevonulásról – nem beszéltünk otthon. (Nem olyan idők voltak akkor, mint manapság.) Érzéseit is nehezen mutatta ki. Csak sejteni, következtetni lehetett azokra. 
