Milyen nap van ma?

Ez még viccnek is rossz! Nem akarom elhinni! Sőt, felháborítónak tartom! Megengedhetetlennek! Kerekre nyílt a szemem, elakadt a lélegzetem, mondhatom – kicsit vulgárisan, bár kétségtelenül találóan – „köpni-nyelni nem tudtam”.

Nézem a szokásos hírműsort az egyik kereskedelmi csatornán, amikor bemondják, hogy „Ma van a Lógás Világnapja, és a világon két millióan csatlakoztak a felhíváshoz.” Természetesen (?) a szervezők arra gondoltak, hogy ez a diákok iskolából való távolmaradására vonatkozik csak. Csak?

Intézményesítjük a „nem dolgozást”, a munkahelytől való távolmaradást!

Még szerencse, hogy a szervezők nem teszik kötelezővé a lógást. Habár, lehet, hogy az jobb lenne. Akkor tudnánk, hogy a diákok – kötelezően – nem mennek iskolába. De akkor a tanároknak, a portásoknak, a takarítóknak sem kellene aznap munkába menni. Igaz, fizetést sem kapnának, de ez legyen a legkevesebb, hiszen a diákok sem kapnak erre a napra fizetséget, amit náluk tudásnak hívnak.

Aztán a tanárok meghirdethetnék az Oktatástól Távolmaradás Napját. Persze, aznap a diákoknak be kellene menniük a suliba, és a helyükön ülve kellene várniuk, hogy az órákat megtartják a tanárok, vagy sem. Mert ma a tanároknak be kellett menniük a suliba, hátha akad olyan elvetemült diák, aki nem csatlakozik a mozgalomhoz (talán, mert nem hallott róla), és bement a „munkahelyére dolgozni”, azaz az iskolába tanulni.

És aztán az ötletet mindenki magáévá tehetné. Az orvosok tarthatnának Műtétmentes Napot, a szemetesek Kukaszállítás Nélküli Napot, a tűzoltók Oltást Kihagyó Napot és a sort hosszan lehetne folytatni.

Vagy egyszerűen, ha valamelyik nap nem mennénk dolgozni, és másnap a főnök kérdőre vonna bennünket, csak annyit mondanánk neki: „Tegnap tartották a Munkamentes Világnapot, és csatlakoztam a felhíváshoz. Tudja főnök, ez olyan nap, mint a Munka Ünnepe, csak épp az ellenkezője.” Ja, ha ez Őt nem hatná meg, és kirúgna, hát, így jártunk. Pedig előtte még jó viccnek tartottuk a dolgot. Csak a főnökünk olyan maradi, és nem olvasgatja az interneten a felhívást.

„Lógás Világnapja”? Még az sem zavarta a szervezőket, hogy éppen ma van „A kommunizmus áldozatainak emléknapja”. Lehet az is, hogy a szervezők ebből a „lógás” szóra asszociáltak, és rögtön a suliból való lógásra gondoltak. Pedig „lógni” sajnos máshogy is lehet. Ahogy a kommunizmus halálos áldozatai többségének kegyetlen sorsként kijutott. A világon 100 millióan voltak (az 1997-ben megjelent „A kommunizmus fekete könyve” alapján). Igaz, ők nem önként csatlakoztak a felhíváshoz.

VILLON

Egyik kedvenc költőm François Villon. Miért szeretem olvasgatni verseit? Nehéz megmondani. Talán, mert egyediek. Talán, mert egyszerre tiszták és bűnösek. Talán, mert szókimondóak. Talán, mert olyan dolgokról szólnak, amelyekről inkább hallgatni szoktak. Talán, mert a hatalom és az ezzel rendelkezők számára valójában érdektelenek. Talán, mert versei egyszerre szomorúak, és mosolyfakasztók. Talán, mert művei olyanok, mint ő maga, az élete, illetve a világunk: ellentmondásos.

Egy rövid, de nagyon találó, frappáns versének eredetijét, három fordítását és a vers rövid elemzését teszem közzé. Már a fordítások is igen izgalmasak. Önmagában tanulságos az, hogyan lehet mindössze 4 sort ennyire különbözőképpen, mégis a mondanivalót ennyire jól visszatükrözően lefordítani. Mindenki eldöntheti, ha akarja, melyik tetszik neki a legjobban.

A "verselemzés" talán egy kicsit segít jobban belelátni a versben szereplő dolgokba, körülményekbe.

Jó szórakozást!


VILLON:

"Je suis François, dont il me poise
Né de Paris emprès Pontoise
Et de la corde d’une toise
Saura mon col que mon cul poise"

Négysoros vers
melyet Villon halálítélete szélére írt

Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
s nyakamon érzem, hogy seggem mily nehéz.

(Faludy György ford.)



Négysoros versezet
a szegény Villon bitófájára

Francia voltam – megbántam nagyon –,
Párizs szűlt, ott, hol Pontoise vagyon. –
Egy jó öles kötéllel nyakamon,
Immáron seggem súlyát latolom.

(Mészőly Dezső ford.)



A felakasztását váró Villon négy sora

Francia vagyok, csak ez kellett,
Párizs szült (Ponthoise mellett);
Rőf kötél súgja majd fejemnek,
Hogy mi a súlya fenekemnek.

(? ford.)


Wikipédia Villon szócikkből idézet:

"A Négysoros versezet a szegény Villon bitófájára akkor született, amikor a költő még nem nyújtott be fellebbezést és fáradtan-fásultan az akasztásra várt. Ez a négy, nyolcszótagos verssor kvintesszenciáját adja Villon egész művészetének, kétségbeesettségének, az idő múlása és a halál miatti ádáz dühének, ugyanakkor a mindig jelenlévő humorának és élénk szellemének.

1. sor
A négysoros vers szójátékkal indul: a „François” akkoriban jelenthetett „Ferencet”, de „franciát” is; Villon e kettős jelentést kettős sorscsapásként tálalja. Az egyik esetben saját személye az, ami nyomasztja, az elrontott élete és szenvedése: nyomorultan élt, és így is készül a halálra. A másik teher a nemzetisége. Bár egyik cinkostársa, Robin Dogis sokkal érintettebb volt a Ferrebouc-gyilkosságban, szavojai lévén perét nem gyorsított eljárásban folytatták le, sőt novemberig vártak azzal, amikor is a szavojai herceg párizsi látogatása alkalmából kegyelmet kapott.

2. sor
A városok közötti nagysági sorrend természetesen fordított; Pontoise, amely itt Párizsnál jelentősebb településként szerepel, nem véletlenül, vagy a rím kedvéért került a versbe. Ez a város választékos, kifinomult nyelvéről volt híres. Szembeállítása a nagyságrendekkel nagyobb, nyelvében azonban romlottabb fővárossal egyértelműen a tréfa kedvéért történt. Jean Dufournet francia irodalomtörténész még hozzáteszi, hogy a jogi ügyek tekintetében Pontoise függött a párizsi ítélőszéktől, ezért a végkövetkeztetés keserű: bármilyen is a városok sorrendje, Villon csapdába került, nem kerülheti meg sem az ítélőszéket, sem annak ítéletét.

3. és 4. sor
Mindkettő világos és egyértelmű, rejtett gondolatot nem tartalmaz, a verselés szempontjából viszont csodálatraméltó. Először az első két sorral egybevágó abszolút végrím (…oise) szökik szembe, majd a que (amit) szócska köré szimmetrikusan elhelyezett mon col (nyakam) és mon cul (seggem) alliteráció és groteszk asszonánc. Ugyancsak asszonánc figyelhető meg a corde (kötél) és a col szavak között. Mindezek a ritmus gyorsulását eredményezik: kifinomult nyelvezetével és majdnem hivatalos tartalmával az első két verssor előkészíti a következő két sort, amelyek aztán felfedik a tréfát, és köznyelvi, sőt argóhoz közelálló fordulatot használva (corde d’une toise – öles kötél) jutnak el a negyedik sor végi vulgáris cul csattanójához."

Az AVATAR mese - hozzászólás

Szeretném egy kedves barátom, tanítványom (gondolat)ébresztő írását is megosztani Veletek. Péter


Szia Micimackó!

Dehogy bocsátkozom vitába, hiszen hol is volnék oly fennkölt, hogy a fizikai csodák paradigmáiról mernék elmélkedni… Nem, dehogy van nékem ehhez bátorságom.
Mindamellett közismert mozirajongó volnék mégiscsak (fan, ahogy az angol mondja), meg hát mégis több időt töltök a vászon előtt, mint az átlagpolgár (mentsen tőle az ég), ezért veszem a bátorságot mégis, hogy néhány megjegyzést ide illesszek.

Szerinted a mese nagyon amerikai. Nos, ez nagyon nagy tévedés. Néhány éve egyik munkám kapcsán volt szerencsém egy amerikai elnöki tanácsadó előadását meghallgatni. Arról beszélt, hogy mikor készült erre a találkozóra, nem tudta, merre induljon, mert 4 földrész vagy 20 országának lakóihoz kell szólnia, mi is lehet bennük a közös, amit vallástól, kultúrától és gondolkodásmódtól függetlenül mind értenek majd. A következtetés pedig meglepően ez volt: a szegény fiú meséje az, amit mindenki és mindenhol ismer. Csak épp Indonéziában Fehér hagyma és Vörös hagyma, Csehországban a szegény Szabó legény, mifelénk a legkisebb királyfi – más körülmények és megnevezések, de ugyanaz a történet. Aztán sok év múlva mindezen felülemelkedve erről szólt a Csillagok Háborúja is, méltán lett egy korosztály „kult” filmje, hiszen a régi mesét kiemelte a szűk körből, kivetítette a csillagos égre, de a mese mégis ugyanaz. Nem az én gondolatom, de igaza van.
Szerintem az Avatar ettől lehet sikeres: mert nem amerikai, hanem olyan igazi mese, amit mindenki megért.

Igen, igazad van, körülmények nagyon célozgatnak az indiánok kiirtására. De legyünk őszinték: szinte minden földrészen volt népirtás: Ruanda, Kambodzsa, stb. Még ma is ez zajlik fekete Afrikában. Sőt, minden földrészen és korban volt egy ellenség, akit mássága (másképp gondolkodása, másképp türelmessége, másképp beállítottsága) miatt kellett üldözni. És most nem az Andrássy úti melegverésekre gondolok, hanem mondjuk a Keresztes Háborúkra, vagy a testvérharcokra a kettéosztott Németországban, Vietnámban, Koreában, stb. Szóval kedves gondolkodó barátaim, mielőtt nagyon elmerülnénk a tények és megérzések csatájában, először szégyelljük el magunkat kicsit: mert nagyon sokszor nagyon sok helyen irtottuk már egymást és magunkat. Ja, most nem fogom elmesélni a tavalyi Auschwitzi látogatás emlékét sem.
Szerintem az Avatar ettől lehet sikeres: mert egyszer győzhet mégis a jó, a gyengébb, az elesettebb – azaz mi.

Mélyek a gondolataid, és rendezettek… Tankönyvet kéne írnod, ilyen rendszerszemlélettel ez eleve sikerre ítélt kísérlet lehetne… De viccet félretéve, én csak egyszerű halandó vagyok, ezért nem gondolom, hogy mindig mindenben ott van a nagy csoda. Azt mondod, hogy ott van a végül elgyengülő lány… Michelle Rodriguez szerintem egyszerűen csak gyönyörű, ahogy van, és mint eredeti filmkritikámban írtam is, ő minden filmjében megjelenik egyszer egy hófehér atléta trikóban. Lehet, hogy van ennek valami jelentése, szerintem csak a felnőtt férfi lakosságnál akart a rendező jó pontot szerezni. Mint a Shrek 3-ban, amikor a városka támadása közben felvillan az Armani tábla…

S végül két trendre hadd irányítsak figyelmet. Mindkettőt az utóbbi években vélem felfedezni, csupán azért, mert sokszor járok moziba, és megfigyeltem két összefüggést. Persze lehet, hogy ez csak összeesküvés elmélet, de ki tudja…
Az egyik megfigyelt trend a brutális erőszak tért nyerése. Nem, a filmek nem erőszakosabbak, mint egykoron, csak épp régen jött az okos felügyelő ballonban, vagy kopaszon vagy bárkabátban és a bűnösök meglakoltak. Manapság viszont egyre többször látjuk, hogy a bosszú beteljesedik és az erőszak bizony erőszakkal toroltatik meg. Egyre többször ülök a moziban úgy, hogy azon tűnődöm, az előttem helyet foglaló pláza cica és bőrnyakú gazdája vajon mit értett ebből a sztoriból? Vagy csak világossá vált, hogy tényleg bárkit és bármikor pofán lehet vágni?
Szerintem az Avatar ettől lehet sikeres: mert itt tényleg lakolnak a gazok és megváltást nyernek a jók.
Aztán a másik trend: jó ideje már, hogy dokumentumfilmek, drámák s mesék egyre többször szólnak a környezetről, arról, hogy kiirtjuk a Földet magunk körül. Amit hálózatként tűnik fel a képeken, talán nem ennyire elvont kategória: csupán ez élővilág, a Föld flórája és faunája, amibe mi már sajnos végérvényesen beleromboltunk. Elvesztettük azt a kapcsolatot, ami egykor bennünk volt. Azt mondjuk: a természeti népek… Már csak emlék, hogy egykoron mi voltunk azok…

Hosszúra nyúltam, mint midig, bocsánat. Tetszik az Avatar, és tetszik a kritikád. Nagyon sok gondolatot megpendít, amiről jó lenne beszélgetni. Amiért jó lenne tenni.

Mert ez a mese – kékben ha kell – csak rólunk szól. Talán még nem késő észrevenni.

Merlin

AVATAR más szemmel - hozzászólás

Beától egy nagyon jó és érdekes hozzászólást kaptam, amit szeretnék mindenkivel megosztani. Péter


Kedves Péter és Blogolvasók!

Világok arcának harca, avagy hogyan látja egy metaMATEKos a metaFIZIKÁt (csak hogy egy kis fillológia is legyen a filozófiában):

Már réges-rég végigolvastam a blogot. Nagyon jó! A film is nagyon jó volt. Más volt, mint más filmek, pedig én csak egy sima tatabányai plázában láttam. A 2D ellenére tudtam, hogy van 3D is és a többi dimenziója is. Kérdés, hogy jó-e, hogy először nem kellett, mert nem is lehet egyszerre minden dimenzióját látni, érzékelni, felfogni. Az sem biztos, hogy minden néző ugyanazokat a dimenziókat látja, de legalább vannak. Akinek nincs antennája rá, nem fogja érzékelni és ezáltal zavarba sem fogja ejteni a film filozófiája. Rám azért nagyon hatott, az érzést nehéz is leírni: pont az AVATAR előtti hétvégén néztem végig a Világokon át c. beszélgetéseket, ami számomra akár lehet a film művészi megjelenítésétől mentes filozófiája is. Az egész azért zavarba ejtő, mert bármi, ami nincs eléggé az empirikus tudományosság eszközeivel elemezve, gondolati eretnekségnek számít, és aki feszegeti a határokat a megismerés, tudat, szellem, hit, anyag tekintetében és más alternatívákat is lehetségesnek tart, mint a nyugati társadalmi köztudatban uralkodó materialista világszemlélet, azt a közvélemény rögtön lesüllyeszti és megcímkézi a félművelt fanatikusok közé. A nyugati vallásos hit pedig tabu, mindenkinek a legintimebb magánügye, amiről nem nyilatkozunk. Elválik filozófiáktól, történelemtől, civilizációktól.

Elég merésznek tartom az alkotókat, hogy vették a bátorságot ennyire szembemenni a világgal, annak előítéleteivel. Ezek után olvastam Vágó István Sarlatánokkal harcoló c. cikkét: Vágó István az átmeneti társadalom kórtünetéről, az ezoterikus cunamiról mond túlságosan kategorikus állításokat, és a saját igazságát megkérdőjelezhetetlennek tartja.

Ebben meg is fogalmazza, hogy azért nem áll szóba egymással a Tényeket Tisztelők Társasága, alias Szkeptikusok társasága az ezoterikus őrültekkel (de ez nincsen igazán körülhatárolva, pontosabban kikkel is kellene szóba állniuk!!!), nehogy az ezotériát(Vagy ki tudja mit is?) a tudományosság talajára emeljék ez által. Való igaz, hogy amikor a Világokon át filmet ajánlottam, én is olyan neveket említettem, akik más területeken már kivívták gondolkodásmódjuk előtti főhajtásunkat.

A múlt hónapokban pont egy fizikus főiskolai tanárommal, akit igen nagyra tartok épp az időről, térről, dimenziókról, szakrális geometriáról leveleztünk. Ő írta, hogy olyan könyveket olvas, olyan dolgokon gondolkozik, amiket neki hivatalból, olvasás nélkül kellene elvetni, de mint fizika tanár, aki időről, térről annyit tanult és tud, gondolkodó emberként más tapasztalásai is vannak, más következtetésekre jut, mint az elvárt.

Pont a természettudomány axiómatizálása mutatta meg, hogy csak relatív ellentmondásmentességről beszélhetünk, Gödel pedig megmutatta, hogy minden axiómarendszerben meg lehet fogalmazni olyan állítást, amit se bizonyítani se elvetni nem tudunk.

A Világokon át-ban mondják, hogy a természettudomány azokkal a dolgokkal foglalkozik, amik mérhetőek, azaz anyagiak. Arról pedig már fizika órákon is szó esik, hogy a fény egyszerre részecske és hullám természetű és mindig úgy viselkedik mérésnél, ahogyan azt meg akarjuk figyelni: ha részecskeként akarjuk detektálni, akkor részecske, ha hullámként, akkor hullámként is viselkedik. Ennek a filozófiai mélységét pedig nem túl sokan látják, de akik igen, azoknak épp elég fejtörést okozott. Heisenbergék nyitották fel a nyugati filozófiák előtt Pandora szelencéjét ezzel és „A rész és az egész”-nél sem lehetne jobb cím a könyvének. Nem tudom, milyen jogon veszi bárki is a bátorságot kimondani a tutit: keleti és nyugati filozófiákat egymással szembe állítani dőreség, inkább az a feladat, hogy a sok perspektívából meglássuk a mi belső egységünket.

Soha nem fogja az megtapasztalni részecskeként a „lelket” (ha az nem az), aki nem hisz benne, hiszen ha elutasítja azt, hogy ez detektálható, akkor nem is lesz eszköze hozzá, és a valóság nem is fogja azt az arcát mutatni neki, hiszen hiába épít részecskéket detektáló műszert, a valóság nem a lelkét, csak a testét fogja felé fordítani.

Ezért nem kell félteni az AVATAR sorsát, mert az alkotók mindig felmutathatják a filmnek azt az arcát, amit az aktuális néző látni akar: lehet mese is, sci-fi is és lehet mögötte mély filozófia is, ahogy a MICIMACKÓ is többdimenziós, csak az a kérdés, mi melyik vagy hány dimenzióját akarjuk vagy vagyunk képesek egyszerre vagy külön-külön is látni.

Kicsit hosszú lettem. Bocs!

Üdv.: Bea