FEKETE PILLANGÓ

„Menekülj, amíg nem késő!”

(OMEGA: Fekete pillangó)

Amikor valaki Amszterdamban jár, szinte biztos nem hagyja ki, hogy egy este elmenjen abba a negyedbe, ahol kirakatok mögött lányok kínálják fel testüket örömszerzés céljából. Bevallom, én is jártam ott. Érdekes, de egyben zavarba ejtő volt. Nem tudtam természetesen viselkedni. Zavarba hozott a látvány. Pontosabban a látvány mögötti sorsokba belegondolva, elszorult a szívem.

A kirakat mögötti sorsokról szól Chika Unigwe nigériai születésű, Belgiumban élő írónő „Fekete pillangók” című könyve. A regény eredeti címe „Fata morgana”, ami egy légköri fényvisszaverődési jelenséget, vagyis egyszerűen a délibábot jelenti magyarul. Azzal a nem túl gyakori esettel állunk szembe, amikor mind az angol, mind a magyar cím nagyon találó arra, amiről a könyv szól. Talán még „Hamis álom”-ra is fordíthatták volna, utalva a hasonló témát feldolgozó „Hamis gyönyör” című könyvre.

Miről szól a regény? Négy lány a fekete Afrikából a sötét valóságba kerül. A fekete éjszakákban álmuk tisztának és fehérnek látszik: egy jobb élet reményében útnak indulnak. Vállalják a felmérhetetlent, a bíztatónak tűnőt, ám a valójában reménytelent. Számukra Európa a kitörés lehetősége. Kitörés az otthon nyomorából. Kitörés a kilátástalanból. Kitörés a fájdalomból.

Számomra kicsit nehezen indul a regény. Csak lassan állnak össze a történetdarabkák. Aztán az események összeállnak, a szálak összefutnak, a történet felpörög. Az írónő stílusában van valami egyedi, amit meg kell szoknia az olvasónak.

Amikor megvettem a könyvet, azt gondoltam, a regény a kirakat mögötti elviselhetetlen fájdalomról fog szólni. Erről tulajdonképpen nincs szó a műben. Csak az ehhez vezető útról. Az önként vállalt prostitúcióról. Önként? Ez egy nehéz kérdés. Nem is tudom a jó választ. Talán nincs is ilyen.

Csak a kegyetlen valóság létezik. Kérdés és válasz nélkül.

A könyv hátsó borítóján kiderül, így nem árulok el titkot, hogy az egyik lány meghal. Ez önvizsgálatra készteti a többi lányt, és az olvasót is. Elgondolkodnak sorsukon, és mi is átgondolhatjuk életüket, életünket, a világról alkotott véleményünket.

„Szállj, csak szállj tovább!”
(OMEGA: Fekete pillangó)

Ui.: Bár az Omega együttes idézett dalát nem a regény ihlette, mégis a dal hangulata, és sorai illenek a könyvhöz. Aki szeretné meghallgatni a dal, íme az elérhetőség: http://www.youtube.com/watch?v=W-8O1G4U3yI&feature=related

ÜNNEPEK

Nem szerette a dolgokat az utolsó pillanatra hagyni, mégis szinte minden alkalommal még az ünnep előestéjén is az utcákat, pontosabban a boltokat rótta, hogy megtalálja az ajándékot. Azt az ajándékot, amelyről nem is tudta pontosan, mi is az. Valami, ami kicsit különleges, ami nem megszokott. Valami, ami valamennyire önmaga, és illik a megajándékozotthoz. Valami, aminek igazán örül, aki adja, és aki megkapja. Valami, ami … Igen, valami, amit nehéz meghatározni. Ami talán nem is kapható. Valami, aminek talán nincs is ára, ami nem pénzben mérhető. Sőt, lehet, hogy egyáltalán nincs mértékegysége. …

Így is kezdődhetne a történet, és a befejezés persze az lenne, hogy az illető nem vásárol semmit, mert semmi nem olyan, mint aminek lennie kellene. Ezért üres kézzel tér haza, és csak ránéz mosolyogva arra, aki kinyitja az ajtót, vagy csak megöleli az illetőt, vagy csak egyetlen szót szól. De így a történet talán elcsépelt, talán kiszámítható, talán szentimentális lenne. Kezdjük másképpen!

Micimackó nyakában a télen elmaradhatatlan sállal boldogan lépkedett a friss havon, miközben hazafelé tartott. Arra gondolt, holnap ünnep lesz, és eljönnek a barátai. Mindig úgy várta ezeket az alkalmakat, hiszen olyan jókat beszélgethettek, nagyokat nevethettek és persze a legfontosabb: bármennyi mézet ehettek. Erre hirtelen elkomorodott. Megállt a hóban. A fejét vakarta. „Bármennyit? De otthon nincs Bármennyi csupor méz, csak Valamennyi. Az pedig nem ugyanaz.” Mit tegyen?

És ez a történet úgy folytatódna, hogy Micimackó kicsit szomorúan feküdne le, mert mindig arra gondolna, nincs otthon a mézből Bármennyi. Másnap azonban mindegyik barátja mézet hozna neki, hiszen tudják, ezt szereti a legjobban. Így boldog lenne számára az ünnep, mivel a sok méz mindig öröm. Talán ez sem túl izgalmas történet, bár kétségtelenül kicsit kedves és vidám. Azonban talán itt is sejthető a végkifejlet. És már megint a mézről szólna a dolog! Próbáljuk meg máshogy!

Ünnep: Boldog. Keserű. Vidám. Gyásszal teli. Felszabadult. Fájdalmas. Megragadó. Felejthető. Mindenkié. Magányos. Vallási. Nemzeti. Ritka. Megszokott. Korai. Késői. Hivalkodó. Csendes. Családi. Meleg. Hideg. Felemelő. Elfeledett. Egyszeri. Állandó. Kétes. Tiltott. Szédítő. Émelyítő. Átértékelt. Csodás. …

Így írva az ünnepről nem szokványos, modern és elgondolkodtató. Bár …

Akkor mi legyen? Mit és hogyan mondhatnék róluk? Azt hiszem, amit eddig leírtam, az elég, mert ilyenek az ünnepek: kicsit szentimentálisak, kissé kiszámíthatóak, kedvesek és vidámak, és sokféle jelzővel illethetők. De egy dolog közös bennük: a szeretet. És hogy milyenek lesznek? Amilyenné formáljuk őket. Tehát vigyázzunk rájuk, óvjuk őket! És ne engedjük, hogy a szürkébb hétköznapok legyőzzék őket!



(Megjelent: Mütfi, 2004. december 14., V. évf. 3. szám, 3. old.)

Mikulás érkezése

- Hogyan érkezik meg a Mikulás, ha nincs hó? – kérdezte a kisfiam.
- Hogyhogy? Nem értem a kérdésed. – válaszoltam.
- Ha nincs hó, akkor a Mikulás szánkója min csúszik? Hogyan húzzák a szánt a rénszarvasok hó nélkül?
- Hát … szóval … - és itt elakadtam. – Bevallom fiam, ezen még nem gondolkodtam.
- Pedig fontos lenne tudni – jelentette ki komoly hangon a fiam. – Ugyanis most nem esik a hó, és estére itt kellene lennie a Mikulásnak.
- Ne félj attól, hogy nem érkezik meg időben. – mosolyogtam el magam, és megsimogattam kis fejét olyan „apásan”.
- Nem is félek ettől – mondta – csak kíváncsi vagyok, és nem tudom a választ.
- Szóval, a Mikulás szánját akkor is lehet húzni, ha nem hull a hó. Hiszen láttad azokat a képeket, amikor a Mikulás az égből közelít a földhöz, és a rénszarvasok húzzák a szánt.
- Apu, ezt úgy érted, csúszik az űr? – kérdezte kicsit hitetlenkedve a fiam.
- Mondjuk, igen. Valami ilyesmiről van szó. – feleltem mosolyogva, és örültem, hogy ilyen jól megválaszoltam a kérdésre.
- Aha. Akkor értem, miért kell az űrhajósoknak kikötniük magukat az űrhajóhoz.
- Jól gondolod, fiam. – és büszke lettem a gyermekemre, hogy ilyen okosakat mond. „Hiába, no, az én fiam.” – gondoltam magamban.
- De akkor azt nem értem, miért nem csúszkálnak az űrhajók összevissza az űrben? És miért jönnek vissza űrsiklóval a földre, amikor le is csúszhatnának? És ha csúszik az űr, akkor miért nem csúszik rajta a Föld?
- Ez nem egészen úgy van. – vágtam rá, miközben éreztem, hogy nem tudok felelni a kérdésekre.
- És az hogy lehet, hogy a Nap nem olvasztja fel ezt a síkosságot, és nem szárítja fel az űrt? És miért érkezik az űrből a Mikulás, amikor Lappföldön lakik? És még mindig nem világos, hogyan érkezhet meg, ha nincs hó?

Most mit mondjak? – kérdeztem magamtól. Nem mondhatom, hogy soha nem gondolkoztam ezeken a dolgokon! Nem felelhetem azt, hogy nem tudom a válaszokat! Mit gondol majd a fiam az apjáról, hogy ilyen egyszerű kérdésekre sem tud értelmes mondatokat kinyögni. Mert az egy dolog, hogy tudom, a pi egyenlő 3,14-el, de fogalmam sincs, hogy ez mit is takar. És persze nem értem a relativitáselméletet, pedig azt már közel 100 éve írta le Einstein. És nem tudom mi az, hogy kvantummechanika. És mi az, hogy a szánknak és a bőrünknek is van pH-értéke? És mit jelent az, hogy „bifidusz efenzisz”? Azt sem tudom, hogy az mp3 és mp4 esetében mit takar az „mp” rövidítés! De nem ismerem fel az avokádót, vagy a jostát sem! És nem értem, hogyan működik a tőzsde! Nem tudom, mi a különbség a plazmatévé és LCD-monitor között! És még annyi mindenre nem tudom a választ, és annyi mindent nem értek, és annyi mindenről fogalmam sincs!

Ha akarnám, persze megnézhetném a könyvekben, az interneten. De azokban sem találnák választ a fiam „egyszerű” kérdésére: miként érkezik meg a Mikulás, ha nincs hó?

Próbáltam összeszedni gondolataimat, ötletet találni a megoldásra. De képtelen voltam rá. Zavarban voltam a fiam előtt, és szégyelltem magam, amiért hallgatok.

Már éppen valami olyat akartam mondani, hogy „a Mikulás előtt nincs akadály”, amikor az eddig csöndben figyelő fiam kinézett az ablakon, és így kiáltott fel: „Apa, esik a hó.” Valóban nagy pelyhekben hullott a hó. „Kimegyek játszani” – mondta a fiam, és választ sem várva kapta fel télikabátját, vette fel cipőjét. Még visszaszólt az ajtóból: „Tudom, sapka, sál …”, és már csukódott is ajtó.

Én meg ott maradtam egyedül a szobában kétségek között őrlődve, nem tudom a választ arra a kérdésre: hogyan érkezne meg a Télapó, ha nem esne a hó.


2009. december

A véletlen

Baráti társaságban többször beszélgettünk a véletlenről. Mindegyikünk tudott saját magával történt eseményekről, amelyekben a véletlen kiemelt és időnként megmagyarázhatatlan szere-pet játszott. A társaság egyik része szerint „nincsenek véletlenek”, azok mögött valamiféle sorsszerűség, vagy mondhatjuk elrendeltség figyelhető meg. A többiek is úgy vélekedtek: „nincsenek véletlenek”, csak éppen az rejlik a dolgok mögött, hogy mindennek van valamek-kora valószínűsége, ezért következhetnek be a véletlennek tekintett dolgok, amelyeket hajla-mosak az emberek felnagyítani, túldimenzionálni.

Ebben az írásban egyrészt nem kívánok igazságot szolgáltatni a véletlen kérdésében, másrészt csak gondolatébresztőnek kiragadok néhány elgondolást a fogalommal kapcsolatban. Nem törekszem sem teljes körűségre, sem tudományos munka megírására. Ennek ellenére számos tudomány kategória-rendszeréből merítve próbáltam a kérdés megválaszolásához eljutni.

Ha a véletlent szeretnék definiálni, nincs könnyű dolgunk.

Hétköznapi értelemben a véletlen szót gyakran az „akaratlan(ul)” vagy a „nem szándékos” szavak szinonimájaként is használjuk. Például: „Elnézést uram, véletlenül löktem meg!” Ebben az esetben inkább figyelmetlenségről, gondatlanságról, nem szándékosságról kellene be-szélnünk.

Ezzel valójában a jogtudományba kerültünk át. A (büntető)jog ugyanis nem ismeri a véletlen fogalmát. Azaz nem lehet például véletlenül balesetet okozni. A büntetőjog hanyag gondat-lanság (negligentia) fogalmát használja akkor, amikor az elkövető nem látja előre magatartá-sának lehetséges következményeit, mert elmulasztotta a „tőle elvárható” figyelmet vagy kö-rültekintést. A gondatlanságból elkövetett cselekmény is bűncselekmény, de csak akkor, ha a törvény a gondatlan elkövetést is büntetni rendeli. Nincs minden bűncselekménynek gondat-lan alakzata. A törvény a gondatlan elkövetést mindig enyhébben bünteti, mint a szándékost. … De ez már más kérdés.

Ezek szerint nincs véletlen? Vajon így vélekednek más tudományterületek is?

A filozófus, de a matematika és a fizika kérdéseivel is foglalkozó, XVII. században élt Benedictus (Baruch) Spinoza így írt az Etika c. művében „… lehetetlennek [mondunk- S.P.] egy dolgot; tudniillik vagy, mert lényege, azaz definíciója ellentmondást tartalmaz, vagy, mert nincs semmiféle külső ok, amely ily dolog létrehozására volna determinálva. Esetlegesnek azonban csupáncsak ismeretünk hiá¬nyosságára való tekintettel mondunk egy dolgot. Mert az olyan dolgot, amelyről nem tudjuk, hogy lényege ellentmondást tartal¬maz-e, vagy amelyről biztosan tudjuk ugyan, hogy nem tartalmaz ellentmondást, de létezéséről mégsem állíthatunk semmi bizonyo¬sat, mert az okok rendje rejtve van előttünk: az ilyen dolgot sohasem tekinthetjük sem szükségszerűnek, sem lehetetlennek, s ezért vagy esetlegesnek, vagy lehetségesnek nevezzük.” (Spinoza: Etika. 33. tétel)

Hasonlóan vélekedik a Széchenyi-nagydíjas és Wolf-díjas magyar matematikus, egyetemi tanár, akadémikus Lovász László is, aki azt írja: „A véletlen a modern tudomány egyik sarka-latos fogalma. Szinte minden tudomány lépten-nyomon használ olyan modelleket, melyekben a jelenségek véletlen, statisztikus jellege dominál. … A valóságban (talán a kvantumfizikát le-számítva) csupa olyan "véletlen" jelenséggel találkozunk, melyek igazából nem véletlenek, csak megjósolásukhoz nem áll rendelkezésre elegendő adat és idő.” (Lovász László: Mit kívánnak a számítógépek a matematikától és mit adnak neki?, Mindentudás Egyeteme)

Ez tehát azt jelenti, hogy a véletlen nem más, mint egy olyan jelenség, amelyet nem tudunk előre jelezni, de csak azért, mert az információ és az idő korlátot jelent ebben. Így ezek nem is „igazi véletlenek”.

A természet- és a társadalomtudományok gyakran használnak olyan modelleket, melyekben a jelenségek véletlen, statisztikus jellege dominál. Ezekben az esetekben is csak arról lehet szó, hogy olyan eseményeket vizsgálnak, amelyek valójában nem véletlenek, csak nem látjuk, nem láthatjuk előre őket.

Vajon milyen szerepe van a véletlennek létünkben, a valóságban? Mennyire határozza meg a véletlen életünket, világunkat?

Mérő László, matematikus, pszichológus a következőket állítja: „A természet a véletlen me-chanizmusára épül. Épül egyrészt mondjuk az elektronnak a bizonytalanságára, és másrészt, egy másik szinten épülhet az öröklődésnek a bizonytalanságára. Lehet, hogy ugyanez az elv vezérli azt is, és emiatt nem tudjuk és nem is akarjuk megmondani, hogy mondjuk a két szülő génállománya hogyan kombinálódik össze egy új lénnyé.” (Ezredvégi beszélgetés Mérő László matematikussal)

Mit mond erre az elméleti biológus, Oborny Beáta? „Érdekes belegondolni, hogy a véletlen tulajdonképpen szorosan behatárolt jelenség: minden egyedi eset egy jól meghatározott elosz-lásból kerül ki, ezért is kedveli a statisztika annyira a véletlent mint referenciát. A véletlennel éppen ellentétes eset a tökéletesen szabályos.” (Oborny Beáta: Véletlen és szabály avagy ho-gyan játsszunk egy hangyabollyal?, Beszélő)

Úgy tűnik, kezd kitisztulni a kép a véletlen fogalmával kapcsolatban! Ám mielőtt nyugodtab-ban hátradőlhetnénk kellemes székünkben, térjünk vissza a társadalomtudományokhoz, pon-tosabban a pszichológiához!

Idézek egy kicsit hosszabban Paulinyi Tamás író, parapszichológus tollából: „Vannak … olyan események, amelyeket a természettudományok nemhogy megmagyarázni, de elhelyezni sem igazán képesek világszemléletükben, ezek pedig a parapszichológia hatáskörébe sorolhatók. A jelenkori tudományos parapszichológia kísérleti eredményei tényként tárják elénk az érzékszerveken túli észleléseket (telepátia, távolbalátás, jövőérzékelés), illetve azt, hogy tudatunk közvetlenül, vagyis az ismert fizikai közvetítők működése nélkül képes hatni anyagi rendszerek állapotára, folyamataira (tárgymozgatás, véletlenbefolyásolás). Bár az említett képességek létezése világképformáló tényező, a valóság megfigyelhető jelenségei között még ezeknél is megdöbbentőbb módon megnyilvánulókra bukkanhatunk. A misztikusan különös "véletlen" egybeeséseket – C. G. Jung svájci pszichiáter fogalmával – szinkronicitásnak nevezzük. … A megfigyelő elvárásai – mint ezt a parapszichológia is bizonyítja – befolyásolja a megfigyelt esemény kimenetét. Bármilyen furcsa a szinronisztikus események középponti rendezőjét – úgy tűnik – a tudatosságban kell keresnünk. Ebben a megközelítésben azonban újabb komoly problémával találkozhatunk, az egyéni és a kollektív tudatosság, illetve az anyagi folyamatok és a tudati folyamatok kibogozhatatlannak tűnő viszonyaival. Ha ugyanis jobban megfigyeljük a szinkronicitásjelenségeket, legtöbbjük elemei csupán egyetlen megfigyelő (a MEGFIGYELŐ) számára rendeződnek valódi egybeeséssorozattá. … A szinkronicitás jelenségek zömében az elemek között gondolati tartalmak is szerepelnek, vagyis az eseménysorozat egymást vonzó tagjait nem lehet fizikai formák vagy állapotok affinitásával magyarázni. Akárhonnan is közelítjük meg a kérdést, a szinkronicitás jelensége sokkal inkább egy álomállapothoz hasonló flexibilitású tudati valóság, mint egy konkrét anyagi rendszerekből álló fizikai törvények által determinált materiális valóság létét sejteti. .. A szinkronicitás egyfajta holografikus módon képes pszichés életünket a valóság legkülönfélébb rétegeiben visszatükrözni. Ez részben sorsunk, pszichés mélyrétegeink megismerését segítheti, másrészt, ennek szellemében a valóságteremtés öntudatlan mágiáját egy magasabb tudatossági fokra emelheti.” (Paulinyi Tamás: A Szinkronicitás, 2003.)

Azt hiszem érdekes gondolatok ezek. Sőt, zavarba ejtőek. Miért is? Mert azt állítja, a véletlen a tudatban megjelenő, visszatükröződő, az adott személy által mintegy önkéntelenül várt és befolyásolt esemény. Ez lényegesen eltér a természettudományi definícióktól. De talán köze-lebb van a jogban használt kategóriától.

Több tanulságot is sikerült megfogalmaznunk a véletlen jelenségének „tudományos” körbejá-rásáról. Egyrészt megállapíthatjuk, hogy valóban nem könnyű definiálni egy olyan sokszor használt és egyértelműnek tűnő fogalmat, mint a véletlen. Másrészt nem ugyanaz a tartalma a racionálisnak tekinthető természettudományokban, mint a társadalomtudományokban.

Végül is így lesz igaza mindenkinek. Azaz annak is igaza van, aki szerint véletlenről csak azért beszélhetünk, mert az adatok és az idő korlátot jelentenek minden lehetőség előrelátásához. És annak is igaza van, aki azt állítja, a véletlen a tudatban megjelenő különleges állapot.

Maradjunk annyiban: nincs abszolút véletlen, és nincs a véletlennek egyértelmű definíciója sem. Így tehát mindenképpen csak egyet állíthatunk: a véletlen relatív kategória.



2010. november 9.

Nagy Utazás

Mi is az út: Két pont közötti távolság? Két hely közötti rész? Annak leírása, hogyan jutok el A-ból B-be?

Mi az utazás: Az út megtétele? Egy mód arra, hogy A-ból eljussak B-be? Annak élménye, hogy A-ból B-be jutok? Az Indulás és a Megérkezés között eltelt rész?

Mi a fontos: Az út maga? Az utazás? A megérkezés? A döntés (hogy egyáltalán elmenjek-e, vagy hogy melyik utat válasszam, esetleg az, hogy megérkezzek)?

És ha a kérdésekre megpróbálunk válaszolni, akkor itt egy újabb kérdés, az egésznek a lényege: Vajon az Élet, nem maga is egy Utazás? Nagy Utazás?

Mit tudunk erről a Nagy Utazásról? Ismerjük az Indulást, és tudjuk, inkább csak feltételezzük a Megérkezést. Ám amíg a hétköznapokban a Megérkezést annyira várjuk, és örülünk neki, addig a Nagy Utazásnál valószínűleg nem így vagyunk ezzel. Habár …, de ez már a Hit birodalmába tartozó gondolatokat vet fel.

Szóval, mit tudunk erről a Nagy Utazásról? Ez az egyetlen utazásunk, maga az „Utazás”? Vagy ez a sok utazásaink egyike? Vagy ez csak a bekötő út, amelyen áthaladva eljutunk a Főútra, amelyen továbbszáguldhatunk? … A kérdések csak sokasodnak, a válaszok meg bizonytalanodnak!

Mit mondhatunk e Nagy Utazásról? Távolodunk-e a Kiindulási állomástól, és közeledünk-e a Megér-kezési helyhez? Vagy a távolodásunk és a közeledésünk csak látszólagos? Avagy a Megérkezési hely megegyezik-e a Kiindulásival? Lehet, hogy soha nem jutunk el a Végállomáshoz, csak egyre inkább közelítünk hozzá?

Milyen is számunkra a Nagy Utazás? Kellőképpen odafigyelünk-e arra, hogy jól érezzük magunkat közben? Nézzük-e közben a Tájat? Észrevesszük-e annak szépségeit, különlegességeit? Megállunk-e, ha gyönyörködni akarunk, vagy ha pihenésre van szükségünk? Magányos lovagként járjuk-e be utunkat, vagy Csapat részeként? Figyelünk-e kellőképpen útitársainkra, hogy jól érezzék magukat velünk, vagy mi jól érezzük magunkat velük? Tudjuk-e, hogy utunk megismételhetetlen és megváltoztathatatlan?

Túl sok a kérdés. Nem is kell válaszolnunk rájuk! Egy részükre nincs is válasz. Csak néha jussanak eszünkbe. Például mostanában, amikor meglátogatjuk Szeretteink sírját, akik megérkeztek valahova, de mi bízunk benne, hogy ez csak egy köztes állomás számukra és számunkra is.

2010. október 24.

Imagine

Próbálom elképzelni, de nem megy! Azt hiszem, tudat alatt nem is akarom elképzelni!

Nem tudom elképzelni, milyen lenne ma John Lennon, aki a 70. születésnapját ünnepelhetné, ha élne! Találtam az interneten különböző elképzelt fotókat róla, amelyek 70 évesen mutatják. Olvastam egy kis karcolatot is egy elképzelt mostani napjáról. Mindegyik érdekes volt, de egyik sem Ő.

Ki is volt valójában John Lennon?

A 60-as évek fantasztikus (és talán soha meg nem ismételhető) karriert befutott együttesének, a Beatles-nek (ki ne ismerné ezt a nevet?) a vezetője. Minden tevékenységével, minden lépésével egy polgárpukkasztó figura. A Békét és a Szeretetet mindennél fontosabbnak hirdető személy. A kábítószert nem megvető, nehezen elviselhető természetű ember. A 60-as, 70-es évek fiataljainak példaképe. … Álljunk csak meg!

Az 1960-as évek már fél évszázadra vannak tőlünk. Ez kb. két emberöltő, vagyis két nemzedékváltás ideje. Nagyon távol van ma már.

Ha ugyanezt a 60-as évekre alkalmaznám, akkor a XX. század első évtizedéig kellene visszanyúlnunk. Pedig számunkra, akik a 60-as években voltak tinik, már akkor az 50-es évek is régmúltnak tűntek. A 40-es évekről már csak mások visszaemlékezéseiből hallhattunk.

Nem tudom, a mai tiniknek mit jelent a Beatles vagy John Lennon. Tudnak-e bármit is mondani róluk, ami nem a zenéjükhöz kapcsolódik? Nekik már ez Történelem. Ahogy az Aranycsapat is az számukra. Szerintem abból a csapatból csak néhány nevet tudnának felsorolni, a teljes csapatot – nyugodtan mernék fogadni arra, hogy – nem. Lehet, hogy a Beatles tagjait sem tudnák pontosan megmondani.

Egyben azonban biztos vagyok, a Beatles és John Lennon zenéjét elég nagy hányaduk felismerné. És azt is hiszem, szeretik is számaikat. Ez a fontos! Mert azt mutatja, hogy a 30 éve lelőtt Lennon mégsem halt meg! És köztünk van!

Én így képzelem. Képzeld el Te is!

Imagine!


2010. október 9.

Meddig még?

Mindig is utáltam a valóság show-nak nevezett vagy hasonló jellegű szörnyűségeket! Most azonban még erőteljesebb bennem az indulat. Olvastam egy cikket – érdemes átfutni – (http://www.borsonline.hu/news.php?op&hid=33832), amely leírja, hová jutnak majd hamarosan nálunk is ezek a műsorok. Átverik és manipulálják a nézőket és a szereplőket, miközben az utóbbiak mindent megtesznek, hogy „benne legyenek a tévében”.

Az sem elhanyagolható probléma, hogy hamis világot vetítenek elénk. Már önmagában ez is torzíthatja a nézők értékrendjét, ítélőképességét, realitásérzékét. A való és a valótlan határai elmosódnak. Az igaz és a hamis összefonódik. De nem azért, hogy általuk több és jobb legyen a világ. Csakis a „nézettség” (a pénz) érdekében történik mindez.

Az még nagyobb gond, hogy emberek bármit elvállalnak egy percnyi hírnév vagy a felkínált, kialkudott, várható nyeremény (pénz) reményében. Nem baj, ha hazudnak közben. Nem baj, ha megalázkodnak mindennek érdekében. Nem baj, ha kívülről és belülről (!) le- és kivetkőznek. Nem baj, ha közben elveszítik emberi mivoltukat és méltóságukat. Semmi sem baj.

Persze a legnagyobb probléma, hogy a nézők vevők minderre. Mert a néző látni akarja, hogyan élnek mások (híres, vagy annak nevezett/tartott emberek, vagy éppen ugyanolyanok, mint ők). Mert a néző például tudni akarja, mit csinálnak mások történetesen a mellékhelyiségben. (Vajon, tényleg mit, vagy mi mást?!) Mert a néző mindenre kíváncsi!

Tényleg kíváncsiak vagyunk minderre? Vagy csak azt akarják, hogy ezt mondjuk, érezzük? Ebben is ugyanúgy manipulálnak, mint sok minden másban. Elhitetik velünk, hogy mi ezt akarjuk. Ezt kapjuk, mert úgy alakítják, hogy azt higgyük, mi ezt is akarjuk.

„A kínálat megteremti a maga keresletét.” Lám-lám igaza van a híres francia közgazdásznak, Jean-Baptiste Say-nek, akitől ez a megállapítás származik. Bár ő egy kicsit más értelemben gondolta ezt, hiszen 1803-ban az Értekezés a politikai gazdaságtanról (Traité d'Économie Politique) című művében így írt: „Mivel a javak előállítói azok eladása révén pénzt, jövedelmet szereznek, és ezt más javak vásárlására fordítják, összgazdasági szinten az áruk (ide értve a termelési tényezőket, köztük a munkaerőt is) kereslete és kínálata egyenlő kell hogy legyen.” Say tehát a róla elnevezett dogmában, vagy törvényben azt fogalmazta meg, hogy a kereslet és a kínálat megegyezik a gazdaság egészében, így érdemes lehet a kínálatot növelni, mert utólag megteremtődik annak kereslete. Én viszont most olyan értelemben használtam ezt a gondolatot, hogy a kínálat (egy dolog létrehozása) függetlenül attól, hogy volt-e eredetileg igény rá, megteremti a keresletét, azaz el tudják adni. Szerintem így is megállja a helyét a megállapítás.

Persze könnyen lehetne azt mondani: „Minek nézem? Nem kötelező!” Vagy: „Lehet, hogy nekem nem tetszik, de lehet, hogy másoknak igen!” Kicsit erőteljesebb megfogalmazásban: „Miért akarom én az észt osztani? Miért akarom megmondani, mi jó és mi nem?” Lehetne lazábban is: „Vedd könnyedén! Ne foglalkozz vele!”

Mindben van igazság, de mindegyik hamis is. Szerintem az embernek el kell mondania a véleményét a dolgokról, főleg, ha úgy gondolja, ezzel segíthet, előreviheti azokat, vagy felhívja a figyelmet valamire, esetleg gondolkodásra késztet.

A címben feltett kérdésemre válaszolva: úgy látom, sajnos, még nem vagyunk a végén. Az ötletek, hogy meddig lehet a hülyítést, az ízléstelenséget fokozni, kifogyhatatlannak tűnnek. Nem is kívánok az ötletekhez segítséget nyújtani. Csak azt szeretném, ha megállnánk és körbenéznénk: hol vagyunk, hol tartunk, hova és meddig még!


2010. szeptember 19.