Értékrend és elégedettség

Nagy örömmel közlöm Kovács Gergely hozzászólását a "Ki az igazi bűnös?" című bejegyzésemhez. Olvassátok szeretettel: SP.

Egy friss tanulmány szerint Magyarországon az emberek 23%-a elégedett az életével. Ez az arány a fejlett világ legrosszabb aránya, ugyanez a háborús Izraelben 72%, a télies Norvégiában 84%. Döbbenetes a különbség.

Péter hatására ismét megnéztem Az ötödik pecsét című filmet.
Péter alapkérdésére, hogy ki az igazi bűnös, kétféle szemszögből is lehet válaszolni. Egyrészt ki a bűnös a saját értékrendünk szerint? Az én értékrendem szerint a filmbéli cselekedetek alapján sokan azok, de sokan egyáltalán nem azok.

Ami érdekesebb, hogy ki a bűnös a saját értékrendje alapján? A saját értékrendje alapján sem Tomóceusz Katatiki, sem Gyugyu nem bűnös. A filmben is alig találunk olyan szereplőt, aki bűnösnek érezné magát. A nyilasokban ennek a felszínen a szikrája sincs, a kisemberek pedig tudják, hogy ők a saját értékrendjüknek megfelelően élnek. Egyedül a könyvügynöknek van lelkiismeret furdalása, ő tudja egyedül, hogy amit tesz, az nem helyes. (Érdekes, hogy nem magát ostorozza, hanem az értékrendjét, amit valakik kialakítottak párszáz éve, de őt erről nem kérdezték.) Rajta kívül az asztalosmestert zökkenti ki a pont neki feltett kérdés, és hirtelen szembesülnie kell azzal, hogy az adott helyzetben az értékrendjével ellentétesen döntene. Ezen felül a fényképész az, aki szintén vívódik. Azzal, hogy nem hisznek neki, rádöbbentik, hogy a választása nem őszinte. Aki az ízlését, véleményét másokra erőltetné, egyáltalán nem Gyugyu.

És most visszakanyarodok az elégedettségi tanulmányhoz. Ki az, aki nem elégedett az életével? Kevés ilyen szereplő van. De milyen érdekes, hogy pont azok, akiket felkavart a kérdés. A könyvügynök annyira gyenge jellem, hogy még arra sem képes, hogy az egyik húst hazavigye. Az asztalosmester az értékrendjének megfelelően él ugyan, de azt hazudja magának, hogy elégedett. Mégiscsak hiányzik neki a fonográf, azaz van egy olyan vágya, ami ezzel az értékrenddel nem elérhető. A fényképész sem elégedett, mert pont az értékrendje miatt kezelik kívülállóként, ezzel keltve benne feszültséget.

Megfordítom. Ki az, aki nagyon elégedett az életével? Ki az, aki a film alatt tud mosolyogni? A kocsmáros és a felesége, a könyvügynök szeretője, az asztalos felesége, az órás és a nagylánya, és a bölcsész nyilas tiszt. Ők azok az emberek, akik leginkább a saját értékrendjüknek megfelelően élnek (függetlenül attól, hogy az milyen), és közülük többen gondolkodás nélkül tudják is, hogy Gyugyuk vagy Katatikik lennének.

Azt figyeltem meg magamon, hogy amikor látom, hogy egy adott helyzetben a játékszabályok az értékrendemnek megfelelőek, akkor abban a helyzetben küzdök, teljesítek, sikert érhetek el, és elégedett lehetek.

A baj akkor van, ha egy adott helyzetben a szabályok nem az értékrendemnek megfelelőek. Ekkor meg lehet próbálni megváltoztatni a szabályokat, de erre nyilván csak ritkán, illetve szűk körben van lehetőség. Ha a szabályok nem változtathatóak meg, akkor két dolgot lehet tenni: felállni és kilépni az adott helyzetből; vagy maradni, beletörődni és elviselni.

A rendszer ugyan nem illeszkedik a kisember értékrendjéhez, ezt sűrűn ki is fejtik, ugyanakkor a film elején a rendszer lehetővé teszi a kisembernek, hogy az értékrendjének megfelelően éljen. Bejönnek a nyilasok a kocsmába, köszönnek, fizetnek, és a kisember is köszön. És ez neki nem probléma, nem félelemből köszön, hanem jómodorból.

A börtöncellában többször elhangzik a kérdés, hogy miért? Nem kapunk rá választ, mert nincs. Mindegyik szereplőben felmerülhetett, hogy ő hol hibázott? Az értékrendje szerint sehol, ezért is érthetetlen a helyzet. Miért nem lázadtak akkor, amikor elvitték a 17/B lakóját? Nagyon jól tudták, ha lázadnak, úgy járnak, mint a robbantó. És ezzel akkor már hoztak egy döntést, ami korábban egyáltalán nem feszítette őket, azaz beleillett az értékrendjükbe. Nem is érzik magukat hibásnak.

Életünk során időnként az értékrendünk komoly kihívás elé kerül, mint ahogy a film végén a kisembereké is, de ők nem tudják a helyzetet elviselni. Az asztaltársaság tagjai a börtönben szembesülnek azzal, hogy a szabályok megváltoztak, és ezeken változtatni már nem lehet. Nem tudnak olyan felelős döntést hozni, amivel elégedettek lehetnének. Akik kilépnek a rendszerből, azaz meghalnak, nem büszkén teszik ezt, hanem rendkívül feszülten, a döntés súlya alatt összeomolva. Az órásmester ugyan rendszerbe való beletörődést, és így az életet választja, de őt is megtöri a tette, vagyis ő már elégedett nem lehet, mert bűnös a saját értékrendje szerint.
Most talán meglepő dolgot fogok mondani, de én a helyzet felfogása után szemrebbenés nélkül ütöttem volna, és ezzel mentettem volna az életemet, ahogy végül az órásmester is. De nem lenne lelkiismereti problémám, mert tudom, hogy az árváknak, feleségeknek szükségük van ezekre az emberekre, még úgy is, hogy közben ott bent egy másikat megaláztak. Sőt, tovább élesítem, ha egy megalázással meg lehet menteni egy emberi életet (akár a sajátunkét), akkor én az emberi életet választom. Nekem pont ez jelenti a felelős döntést. Számító lennék?

És itt van a kutya elásva, hogy az a sok-sok bűnös szereplő, aki éjszaka mégis tudott aludni, pont azért tudta ezt megtenni, mert az élete helyzeteire a saját értékrendjét megfelelően alkalmazta, erre legjobb példák a nyilasok. Ezen az alapon nem érezték magukat bűnösnek ők sem. És ez a magyarázat mindenre.

Katatiki lennék vagy Gyugyu? A vicc az, hogy már most időnként az egyik, időnként a másik vagyok.

7 évesen élvezetből hangyákat öltem, ami az akkori hibás értékrendemnek megfelelt, azaz Katatiki voltam, akkor nem tartottam bűnnek. Ugyanakkor ma is mindenfelé húst megeszem (disznót, marhát), akár Nagypénteken is. Ezzel a legtöbb vallás szerint bűnt követek el, de a saját értékrendem szerint nem. És ki tudja, lehet, hogy 20 év múlva már egyáltalán nem fogok húst fogyasztani, mert az akkori értékrendem pl. közvetve sem szeretné bántani az állatokat.

És persze időnként meg Gyugyu vagyok, mert beletörődöm, és elfogadom a nekem nem megfelelő játékszabályokat, pl. a kisembert sújtó adótörvényeket, vagy a munkakörélményeim sorozatos romlását.

Mind a Katatiki, mind a Gyugyu mivoltommal meg tudok barátkozni, mert az adott helyzetekben mindkettő az aktuális értékrendemnek megfelelő döntésem eredménye. Ezeknél a helyzeteknél sokkal zavaróbb, ha néha az értékrendem ellen teszek, mint a könyvügynök; vagy ha teljesíthetetlen vágyaim vannak, mint az asztalosnak. Épp ezért már csak egészségvédelemből is igyekszem megfelelni az értékrendemnek, és ami sokkal-sokkal nehezebb, igyekszem az aktuális vágyaimat az értékrendszeremhez és az aktuális, nem feltétlenül rajtam múló szabályokhoz igazítani. Tudok is aludni.

Ki az igazi bűnös?

Megvallom, egyik kedvenc, ha nem „a” kedvenc filmem a Sánta Ferenc regényéből készült Ötödik pecsét.

Ahányszor megnézem, annyiszor találok benne olyan dolgokat, amelyekre nem figyeltem korábban. A film mindig mond számomra új és újabb tanulságokat, elgondolkodnivalókat. Nemrégen ismét megnéztem a filmet, mert „külföldre szakadt” (régiesen: disszidált) ismerősömnek szerettem volna megmutatni ezt a jelenben is érvényes és aktuális, fantasztikus alkotást.

A regénynek és filmes adaptációjának számtalan olvasata van. A gondolatvilága, az értelmezése nagyon sok lehetőséget kínál azok számára, akik szeretnek elmélyedni életünk fontos kérdéseiben. Most nem kívánok sem igazi kritikát írni a filmről, sem az összes gondolatomat leírni, mindössze a felvetődő kérdésekből egyre próbálok választ keresni. Vagy legalább is elindulni ezen az úton, hiszen a blog műfaja nem enged hosszas fejtegetéseket.

A kérdés, amit a film is sokféle módon felvet, ennyi: Ki az igazi bűnös?

Talán Tomoceuszkakatiti, aki hatalmánál fogva annyi szörnyűséget követ el, de akinek semmilyen lelkiismeret-furdalása sincs, mert korának erkölcse szerint cselekedett?

Talán Gyugyu, aki ellen azokat a borzalmakat elkövették, és aki mindezeket eltűrte, mert hite szerint így tudott tiszta maradni?

Talán Gyuricza úr, az órás, aki erkölcseivel szemben mégis megalázkodott, hogy az árvák érdekében saját életét mentse?

Talán Király kolléga, a könyvügynök, aki gátlástalanul élvezte az életet, szerette a nőket és az italt?

Talán Keszei, a „művészi fényképész”, aki úgy véli, hogy a helyes meggyőződést, a hitet bármilyen eszközökkel másokra kell erőltetni?

Talán Kovács úr, az asztalosmester, aki tiszta erkölcsűnek gondolja magát, de amikor ezt kellene választania, mégsem érzi magát erre elég erősnek?

Talán Béla kolléga, a csapos, aki igyekszik minden, számára fontos embert egy kicsit megvesztegetni?

Talán a civilruhás, aki megteremti a gyakorlat elméletét, és magyarázatot ad a megmagyarázhatatlannak gondolt szörnyű tettekre?

Talán a fiatal, bölcsészvégzettségű nyilas tiszt, aki könnyedén tud átgázolni mások életén?

Talán Macák, a verőlegény, aki tettleges kiszolgálója bármilyen rendszernek?

Talán a haláltusáját vívó vasöntő, aki fellázadt az általa gazembereknek tartottak ellen és felrobbantott egy fegyverraktárt?

Talán mindannyian bűnösök vagyunk?! Hiszen, mindenki követ el bűnt! Azt nem tudom, hogy szabad-e megkülönböztetnünk „kis bűnt” meg „nagy bűnt”! De abban bizonyos vagyok, hogy „igazi bűnösök” mindig léteznek! Hogy kik ők? Erre mindenkinek magának kell a feleletet megtalálnia!

FÁRADT VAGYOK

Ha hallod a lépéseket,
Árnyékom az, ne keress!

Összetörték lelkemet,
Jövőm elvették, felejts el!

Hitem sehol nem lelem,
Álmodni vágyok, altass el!

FEKETE PILLANGÓ

„Menekülj, amíg nem késő!”

(OMEGA: Fekete pillangó)

Amikor valaki Amszterdamban jár, szinte biztos nem hagyja ki, hogy egy este elmenjen abba a negyedbe, ahol kirakatok mögött lányok kínálják fel testüket örömszerzés céljából. Bevallom, én is jártam ott. Érdekes, de egyben zavarba ejtő volt. Nem tudtam természetesen viselkedni. Zavarba hozott a látvány. Pontosabban a látvány mögötti sorsokba belegondolva, elszorult a szívem.

A kirakat mögötti sorsokról szól Chika Unigwe nigériai születésű, Belgiumban élő írónő „Fekete pillangók” című könyve. A regény eredeti címe „Fata morgana”, ami egy légköri fényvisszaverődési jelenséget, vagyis egyszerűen a délibábot jelenti magyarul. Azzal a nem túl gyakori esettel állunk szembe, amikor mind az angol, mind a magyar cím nagyon találó arra, amiről a könyv szól. Talán még „Hamis álom”-ra is fordíthatták volna, utalva a hasonló témát feldolgozó „Hamis gyönyör” című könyvre.

Miről szól a regény? Négy lány a fekete Afrikából a sötét valóságba kerül. A fekete éjszakákban álmuk tisztának és fehérnek látszik: egy jobb élet reményében útnak indulnak. Vállalják a felmérhetetlent, a bíztatónak tűnőt, ám a valójában reménytelent. Számukra Európa a kitörés lehetősége. Kitörés az otthon nyomorából. Kitörés a kilátástalanból. Kitörés a fájdalomból.

Számomra kicsit nehezen indul a regény. Csak lassan állnak össze a történetdarabkák. Aztán az események összeállnak, a szálak összefutnak, a történet felpörög. Az írónő stílusában van valami egyedi, amit meg kell szoknia az olvasónak.

Amikor megvettem a könyvet, azt gondoltam, a regény a kirakat mögötti elviselhetetlen fájdalomról fog szólni. Erről tulajdonképpen nincs szó a műben. Csak az ehhez vezető útról. Az önként vállalt prostitúcióról. Önként? Ez egy nehéz kérdés. Nem is tudom a jó választ. Talán nincs is ilyen.

Csak a kegyetlen valóság létezik. Kérdés és válasz nélkül.

A könyv hátsó borítóján kiderül, így nem árulok el titkot, hogy az egyik lány meghal. Ez önvizsgálatra készteti a többi lányt, és az olvasót is. Elgondolkodnak sorsukon, és mi is átgondolhatjuk életüket, életünket, a világról alkotott véleményünket.

„Szállj, csak szállj tovább!”
(OMEGA: Fekete pillangó)

Ui.: Bár az Omega együttes idézett dalát nem a regény ihlette, mégis a dal hangulata, és sorai illenek a könyvhöz. Aki szeretné meghallgatni a dal, íme az elérhetőség: http://www.youtube.com/watch?v=W-8O1G4U3yI&feature=related

ÜNNEPEK

Nem szerette a dolgokat az utolsó pillanatra hagyni, mégis szinte minden alkalommal még az ünnep előestéjén is az utcákat, pontosabban a boltokat rótta, hogy megtalálja az ajándékot. Azt az ajándékot, amelyről nem is tudta pontosan, mi is az. Valami, ami kicsit különleges, ami nem megszokott. Valami, ami valamennyire önmaga, és illik a megajándékozotthoz. Valami, aminek igazán örül, aki adja, és aki megkapja. Valami, ami … Igen, valami, amit nehéz meghatározni. Ami talán nem is kapható. Valami, aminek talán nincs is ára, ami nem pénzben mérhető. Sőt, lehet, hogy egyáltalán nincs mértékegysége. …

Így is kezdődhetne a történet, és a befejezés persze az lenne, hogy az illető nem vásárol semmit, mert semmi nem olyan, mint aminek lennie kellene. Ezért üres kézzel tér haza, és csak ránéz mosolyogva arra, aki kinyitja az ajtót, vagy csak megöleli az illetőt, vagy csak egyetlen szót szól. De így a történet talán elcsépelt, talán kiszámítható, talán szentimentális lenne. Kezdjük másképpen!

Micimackó nyakában a télen elmaradhatatlan sállal boldogan lépkedett a friss havon, miközben hazafelé tartott. Arra gondolt, holnap ünnep lesz, és eljönnek a barátai. Mindig úgy várta ezeket az alkalmakat, hiszen olyan jókat beszélgethettek, nagyokat nevethettek és persze a legfontosabb: bármennyi mézet ehettek. Erre hirtelen elkomorodott. Megállt a hóban. A fejét vakarta. „Bármennyit? De otthon nincs Bármennyi csupor méz, csak Valamennyi. Az pedig nem ugyanaz.” Mit tegyen?

És ez a történet úgy folytatódna, hogy Micimackó kicsit szomorúan feküdne le, mert mindig arra gondolna, nincs otthon a mézből Bármennyi. Másnap azonban mindegyik barátja mézet hozna neki, hiszen tudják, ezt szereti a legjobban. Így boldog lenne számára az ünnep, mivel a sok méz mindig öröm. Talán ez sem túl izgalmas történet, bár kétségtelenül kicsit kedves és vidám. Azonban talán itt is sejthető a végkifejlet. És már megint a mézről szólna a dolog! Próbáljuk meg máshogy!

Ünnep: Boldog. Keserű. Vidám. Gyásszal teli. Felszabadult. Fájdalmas. Megragadó. Felejthető. Mindenkié. Magányos. Vallási. Nemzeti. Ritka. Megszokott. Korai. Késői. Hivalkodó. Csendes. Családi. Meleg. Hideg. Felemelő. Elfeledett. Egyszeri. Állandó. Kétes. Tiltott. Szédítő. Émelyítő. Átértékelt. Csodás. …

Így írva az ünnepről nem szokványos, modern és elgondolkodtató. Bár …

Akkor mi legyen? Mit és hogyan mondhatnék róluk? Azt hiszem, amit eddig leírtam, az elég, mert ilyenek az ünnepek: kicsit szentimentálisak, kissé kiszámíthatóak, kedvesek és vidámak, és sokféle jelzővel illethetők. De egy dolog közös bennük: a szeretet. És hogy milyenek lesznek? Amilyenné formáljuk őket. Tehát vigyázzunk rájuk, óvjuk őket! És ne engedjük, hogy a szürkébb hétköznapok legyőzzék őket!



(Megjelent: Mütfi, 2004. december 14., V. évf. 3. szám, 3. old.)

Mikulás érkezése

- Hogyan érkezik meg a Mikulás, ha nincs hó? – kérdezte a kisfiam.
- Hogyhogy? Nem értem a kérdésed. – válaszoltam.
- Ha nincs hó, akkor a Mikulás szánkója min csúszik? Hogyan húzzák a szánt a rénszarvasok hó nélkül?
- Hát … szóval … - és itt elakadtam. – Bevallom fiam, ezen még nem gondolkodtam.
- Pedig fontos lenne tudni – jelentette ki komoly hangon a fiam. – Ugyanis most nem esik a hó, és estére itt kellene lennie a Mikulásnak.
- Ne félj attól, hogy nem érkezik meg időben. – mosolyogtam el magam, és megsimogattam kis fejét olyan „apásan”.
- Nem is félek ettől – mondta – csak kíváncsi vagyok, és nem tudom a választ.
- Szóval, a Mikulás szánját akkor is lehet húzni, ha nem hull a hó. Hiszen láttad azokat a képeket, amikor a Mikulás az égből közelít a földhöz, és a rénszarvasok húzzák a szánt.
- Apu, ezt úgy érted, csúszik az űr? – kérdezte kicsit hitetlenkedve a fiam.
- Mondjuk, igen. Valami ilyesmiről van szó. – feleltem mosolyogva, és örültem, hogy ilyen jól megválaszoltam a kérdésre.
- Aha. Akkor értem, miért kell az űrhajósoknak kikötniük magukat az űrhajóhoz.
- Jól gondolod, fiam. – és büszke lettem a gyermekemre, hogy ilyen okosakat mond. „Hiába, no, az én fiam.” – gondoltam magamban.
- De akkor azt nem értem, miért nem csúszkálnak az űrhajók összevissza az űrben? És miért jönnek vissza űrsiklóval a földre, amikor le is csúszhatnának? És ha csúszik az űr, akkor miért nem csúszik rajta a Föld?
- Ez nem egészen úgy van. – vágtam rá, miközben éreztem, hogy nem tudok felelni a kérdésekre.
- És az hogy lehet, hogy a Nap nem olvasztja fel ezt a síkosságot, és nem szárítja fel az űrt? És miért érkezik az űrből a Mikulás, amikor Lappföldön lakik? És még mindig nem világos, hogyan érkezhet meg, ha nincs hó?

Most mit mondjak? – kérdeztem magamtól. Nem mondhatom, hogy soha nem gondolkoztam ezeken a dolgokon! Nem felelhetem azt, hogy nem tudom a válaszokat! Mit gondol majd a fiam az apjáról, hogy ilyen egyszerű kérdésekre sem tud értelmes mondatokat kinyögni. Mert az egy dolog, hogy tudom, a pi egyenlő 3,14-el, de fogalmam sincs, hogy ez mit is takar. És persze nem értem a relativitáselméletet, pedig azt már közel 100 éve írta le Einstein. És nem tudom mi az, hogy kvantummechanika. És mi az, hogy a szánknak és a bőrünknek is van pH-értéke? És mit jelent az, hogy „bifidusz efenzisz”? Azt sem tudom, hogy az mp3 és mp4 esetében mit takar az „mp” rövidítés! De nem ismerem fel az avokádót, vagy a jostát sem! És nem értem, hogyan működik a tőzsde! Nem tudom, mi a különbség a plazmatévé és LCD-monitor között! És még annyi mindenre nem tudom a választ, és annyi mindent nem értek, és annyi mindenről fogalmam sincs!

Ha akarnám, persze megnézhetném a könyvekben, az interneten. De azokban sem találnák választ a fiam „egyszerű” kérdésére: miként érkezik meg a Mikulás, ha nincs hó?

Próbáltam összeszedni gondolataimat, ötletet találni a megoldásra. De képtelen voltam rá. Zavarban voltam a fiam előtt, és szégyelltem magam, amiért hallgatok.

Már éppen valami olyat akartam mondani, hogy „a Mikulás előtt nincs akadály”, amikor az eddig csöndben figyelő fiam kinézett az ablakon, és így kiáltott fel: „Apa, esik a hó.” Valóban nagy pelyhekben hullott a hó. „Kimegyek játszani” – mondta a fiam, és választ sem várva kapta fel télikabátját, vette fel cipőjét. Még visszaszólt az ajtóból: „Tudom, sapka, sál …”, és már csukódott is ajtó.

Én meg ott maradtam egyedül a szobában kétségek között őrlődve, nem tudom a választ arra a kérdésre: hogyan érkezne meg a Télapó, ha nem esne a hó.


2009. december

A véletlen

Baráti társaságban többször beszélgettünk a véletlenről. Mindegyikünk tudott saját magával történt eseményekről, amelyekben a véletlen kiemelt és időnként megmagyarázhatatlan szere-pet játszott. A társaság egyik része szerint „nincsenek véletlenek”, azok mögött valamiféle sorsszerűség, vagy mondhatjuk elrendeltség figyelhető meg. A többiek is úgy vélekedtek: „nincsenek véletlenek”, csak éppen az rejlik a dolgok mögött, hogy mindennek van valamek-kora valószínűsége, ezért következhetnek be a véletlennek tekintett dolgok, amelyeket hajla-mosak az emberek felnagyítani, túldimenzionálni.

Ebben az írásban egyrészt nem kívánok igazságot szolgáltatni a véletlen kérdésében, másrészt csak gondolatébresztőnek kiragadok néhány elgondolást a fogalommal kapcsolatban. Nem törekszem sem teljes körűségre, sem tudományos munka megírására. Ennek ellenére számos tudomány kategória-rendszeréből merítve próbáltam a kérdés megválaszolásához eljutni.

Ha a véletlent szeretnék definiálni, nincs könnyű dolgunk.

Hétköznapi értelemben a véletlen szót gyakran az „akaratlan(ul)” vagy a „nem szándékos” szavak szinonimájaként is használjuk. Például: „Elnézést uram, véletlenül löktem meg!” Ebben az esetben inkább figyelmetlenségről, gondatlanságról, nem szándékosságról kellene be-szélnünk.

Ezzel valójában a jogtudományba kerültünk át. A (büntető)jog ugyanis nem ismeri a véletlen fogalmát. Azaz nem lehet például véletlenül balesetet okozni. A büntetőjog hanyag gondat-lanság (negligentia) fogalmát használja akkor, amikor az elkövető nem látja előre magatartá-sának lehetséges következményeit, mert elmulasztotta a „tőle elvárható” figyelmet vagy kö-rültekintést. A gondatlanságból elkövetett cselekmény is bűncselekmény, de csak akkor, ha a törvény a gondatlan elkövetést is büntetni rendeli. Nincs minden bűncselekménynek gondat-lan alakzata. A törvény a gondatlan elkövetést mindig enyhébben bünteti, mint a szándékost. … De ez már más kérdés.

Ezek szerint nincs véletlen? Vajon így vélekednek más tudományterületek is?

A filozófus, de a matematika és a fizika kérdéseivel is foglalkozó, XVII. században élt Benedictus (Baruch) Spinoza így írt az Etika c. művében „… lehetetlennek [mondunk- S.P.] egy dolgot; tudniillik vagy, mert lényege, azaz definíciója ellentmondást tartalmaz, vagy, mert nincs semmiféle külső ok, amely ily dolog létrehozására volna determinálva. Esetlegesnek azonban csupáncsak ismeretünk hiá¬nyosságára való tekintettel mondunk egy dolgot. Mert az olyan dolgot, amelyről nem tudjuk, hogy lényege ellentmondást tartal¬maz-e, vagy amelyről biztosan tudjuk ugyan, hogy nem tartalmaz ellentmondást, de létezéséről mégsem állíthatunk semmi bizonyo¬sat, mert az okok rendje rejtve van előttünk: az ilyen dolgot sohasem tekinthetjük sem szükségszerűnek, sem lehetetlennek, s ezért vagy esetlegesnek, vagy lehetségesnek nevezzük.” (Spinoza: Etika. 33. tétel)

Hasonlóan vélekedik a Széchenyi-nagydíjas és Wolf-díjas magyar matematikus, egyetemi tanár, akadémikus Lovász László is, aki azt írja: „A véletlen a modern tudomány egyik sarka-latos fogalma. Szinte minden tudomány lépten-nyomon használ olyan modelleket, melyekben a jelenségek véletlen, statisztikus jellege dominál. … A valóságban (talán a kvantumfizikát le-számítva) csupa olyan "véletlen" jelenséggel találkozunk, melyek igazából nem véletlenek, csak megjósolásukhoz nem áll rendelkezésre elegendő adat és idő.” (Lovász László: Mit kívánnak a számítógépek a matematikától és mit adnak neki?, Mindentudás Egyeteme)

Ez tehát azt jelenti, hogy a véletlen nem más, mint egy olyan jelenség, amelyet nem tudunk előre jelezni, de csak azért, mert az információ és az idő korlátot jelent ebben. Így ezek nem is „igazi véletlenek”.

A természet- és a társadalomtudományok gyakran használnak olyan modelleket, melyekben a jelenségek véletlen, statisztikus jellege dominál. Ezekben az esetekben is csak arról lehet szó, hogy olyan eseményeket vizsgálnak, amelyek valójában nem véletlenek, csak nem látjuk, nem láthatjuk előre őket.

Vajon milyen szerepe van a véletlennek létünkben, a valóságban? Mennyire határozza meg a véletlen életünket, világunkat?

Mérő László, matematikus, pszichológus a következőket állítja: „A természet a véletlen me-chanizmusára épül. Épül egyrészt mondjuk az elektronnak a bizonytalanságára, és másrészt, egy másik szinten épülhet az öröklődésnek a bizonytalanságára. Lehet, hogy ugyanez az elv vezérli azt is, és emiatt nem tudjuk és nem is akarjuk megmondani, hogy mondjuk a két szülő génállománya hogyan kombinálódik össze egy új lénnyé.” (Ezredvégi beszélgetés Mérő László matematikussal)

Mit mond erre az elméleti biológus, Oborny Beáta? „Érdekes belegondolni, hogy a véletlen tulajdonképpen szorosan behatárolt jelenség: minden egyedi eset egy jól meghatározott elosz-lásból kerül ki, ezért is kedveli a statisztika annyira a véletlent mint referenciát. A véletlennel éppen ellentétes eset a tökéletesen szabályos.” (Oborny Beáta: Véletlen és szabály avagy ho-gyan játsszunk egy hangyabollyal?, Beszélő)

Úgy tűnik, kezd kitisztulni a kép a véletlen fogalmával kapcsolatban! Ám mielőtt nyugodtab-ban hátradőlhetnénk kellemes székünkben, térjünk vissza a társadalomtudományokhoz, pon-tosabban a pszichológiához!

Idézek egy kicsit hosszabban Paulinyi Tamás író, parapszichológus tollából: „Vannak … olyan események, amelyeket a természettudományok nemhogy megmagyarázni, de elhelyezni sem igazán képesek világszemléletükben, ezek pedig a parapszichológia hatáskörébe sorolhatók. A jelenkori tudományos parapszichológia kísérleti eredményei tényként tárják elénk az érzékszerveken túli észleléseket (telepátia, távolbalátás, jövőérzékelés), illetve azt, hogy tudatunk közvetlenül, vagyis az ismert fizikai közvetítők működése nélkül képes hatni anyagi rendszerek állapotára, folyamataira (tárgymozgatás, véletlenbefolyásolás). Bár az említett képességek létezése világképformáló tényező, a valóság megfigyelhető jelenségei között még ezeknél is megdöbbentőbb módon megnyilvánulókra bukkanhatunk. A misztikusan különös "véletlen" egybeeséseket – C. G. Jung svájci pszichiáter fogalmával – szinkronicitásnak nevezzük. … A megfigyelő elvárásai – mint ezt a parapszichológia is bizonyítja – befolyásolja a megfigyelt esemény kimenetét. Bármilyen furcsa a szinronisztikus események középponti rendezőjét – úgy tűnik – a tudatosságban kell keresnünk. Ebben a megközelítésben azonban újabb komoly problémával találkozhatunk, az egyéni és a kollektív tudatosság, illetve az anyagi folyamatok és a tudati folyamatok kibogozhatatlannak tűnő viszonyaival. Ha ugyanis jobban megfigyeljük a szinkronicitásjelenségeket, legtöbbjük elemei csupán egyetlen megfigyelő (a MEGFIGYELŐ) számára rendeződnek valódi egybeeséssorozattá. … A szinkronicitás jelenségek zömében az elemek között gondolati tartalmak is szerepelnek, vagyis az eseménysorozat egymást vonzó tagjait nem lehet fizikai formák vagy állapotok affinitásával magyarázni. Akárhonnan is közelítjük meg a kérdést, a szinkronicitás jelensége sokkal inkább egy álomállapothoz hasonló flexibilitású tudati valóság, mint egy konkrét anyagi rendszerekből álló fizikai törvények által determinált materiális valóság létét sejteti. .. A szinkronicitás egyfajta holografikus módon képes pszichés életünket a valóság legkülönfélébb rétegeiben visszatükrözni. Ez részben sorsunk, pszichés mélyrétegeink megismerését segítheti, másrészt, ennek szellemében a valóságteremtés öntudatlan mágiáját egy magasabb tudatossági fokra emelheti.” (Paulinyi Tamás: A Szinkronicitás, 2003.)

Azt hiszem érdekes gondolatok ezek. Sőt, zavarba ejtőek. Miért is? Mert azt állítja, a véletlen a tudatban megjelenő, visszatükröződő, az adott személy által mintegy önkéntelenül várt és befolyásolt esemény. Ez lényegesen eltér a természettudományi definícióktól. De talán köze-lebb van a jogban használt kategóriától.

Több tanulságot is sikerült megfogalmaznunk a véletlen jelenségének „tudományos” körbejá-rásáról. Egyrészt megállapíthatjuk, hogy valóban nem könnyű definiálni egy olyan sokszor használt és egyértelműnek tűnő fogalmat, mint a véletlen. Másrészt nem ugyanaz a tartalma a racionálisnak tekinthető természettudományokban, mint a társadalomtudományokban.

Végül is így lesz igaza mindenkinek. Azaz annak is igaza van, aki szerint véletlenről csak azért beszélhetünk, mert az adatok és az idő korlátot jelentenek minden lehetőség előrelátásához. És annak is igaza van, aki azt állítja, a véletlen a tudatban megjelenő különleges állapot.

Maradjunk annyiban: nincs abszolút véletlen, és nincs a véletlennek egyértelmű definíciója sem. Így tehát mindenképpen csak egyet állíthatunk: a véletlen relatív kategória.



2010. november 9.