Nagy örömmel közlöm Kovács Gergely hozzászólását a "Ki az igazi bűnös?" című bejegyzésemhez. Olvassátok szeretettel: SP.Egy friss tanulmány szerint Magyarországon az emberek 23%-a elégedett az életével. Ez az arány a fejlett világ legrosszabb aránya, ugyanez a háborús Izraelben 72%, a télies Norvégiában 84%. Döbbenetes a különbség.
Péter hatására ismét megnéztem Az ötödik pecsét című filmet.
Péter alapkérdésére, hogy ki az igazi bűnös, kétféle szemszögből is lehet válaszolni. Egyrészt ki a bűnös a saját értékrendünk szerint? Az én értékrendem szerint a filmbéli cselekedetek alapján sokan azok, de sokan egyáltalán nem azok.
Péter alapkérdésére, hogy ki az igazi bűnös, kétféle szemszögből is lehet válaszolni. Egyrészt ki a bűnös a saját értékrendünk szerint? Az én értékrendem szerint a filmbéli cselekedetek alapján sokan azok, de sokan egyáltalán nem azok.
Ami érdekesebb, hogy ki a bűnös a saját értékrendje alapján? A saját értékrendje alapján sem Tomóceusz Katatiki, sem Gyugyu nem bűnös. A filmben is alig találunk olyan szereplőt, aki bűnösnek érezné magát. A nyilasokban ennek a felszínen a szikrája sincs, a kisemberek pedig tudják, hogy ők a saját értékrendjüknek megfelelően élnek. Egyedül a könyvügynöknek van lelkiismeret furdalása, ő tudja egyedül, hogy amit tesz, az nem helyes. (Érdekes, hogy nem magát ostorozza, hanem az értékrendjét, amit valakik kialakítottak párszáz éve, de őt erről nem kérdezték.) Rajta kívül az asztalosmestert zökkenti ki a pont neki feltett kérdés, és hirtelen szembesülnie kell azzal, hogy az adott helyzetben az értékrendjével ellentétesen döntene. Ezen felül a fényképész az, aki szintén vívódik. Azzal, hogy nem hisznek neki, rádöbbentik, hogy a választása nem őszinte. Aki az ízlését, véleményét másokra erőltetné, egyáltalán nem Gyugyu.
És most visszakanyarodok az elégedettségi tanulmányhoz. Ki az, aki nem elégedett az életével? Kevés ilyen szereplő van. De milyen érdekes, hogy pont azok, akiket felkavart a kérdés. A könyvügynök annyira gyenge jellem, hogy még arra sem képes, hogy az egyik húst hazavigye. Az asztalosmester az értékrendjének megfelelően él ugyan, de azt hazudja magának, hogy elégedett. Mégiscsak hiányzik neki a fonográf, azaz van egy olyan vágya, ami ezzel az értékrenddel nem elérhető. A fényképész sem elégedett, mert pont az értékrendje miatt kezelik kívülállóként, ezzel keltve benne feszültséget.
Megfordítom. Ki az, aki nagyon elégedett az életével? Ki az, aki a film alatt tud mosolyogni? A kocsmáros és a felesége, a könyvügynök szeretője, az asztalos felesége, az órás és a nagylánya, és a bölcsész nyilas tiszt. Ők azok az emberek, akik leginkább a saját értékrendjüknek megfelelően élnek (függetlenül attól, hogy az milyen), és közülük többen gondolkodás nélkül tudják is, hogy Gyugyuk vagy Katatikik lennének.
Azt figyeltem meg magamon, hogy amikor látom, hogy egy adott helyzetben a játékszabályok az értékrendemnek megfelelőek, akkor abban a helyzetben küzdök, teljesítek, sikert érhetek el, és elégedett lehetek.
A baj akkor van, ha egy adott helyzetben a szabályok nem az értékrendemnek megfelelőek. Ekkor meg lehet próbálni megváltoztatni a szabályokat, de erre nyilván csak ritkán, illetve szűk körben van lehetőség. Ha a szabályok nem változtathatóak meg, akkor két dolgot lehet tenni: felállni és kilépni az adott helyzetből; vagy maradni, beletörődni és elviselni.
A rendszer ugyan nem illeszkedik a kisember értékrendjéhez, ezt sűrűn ki is fejtik, ugyanakkor a film elején a rendszer lehetővé teszi a kisembernek, hogy az értékrendjének megfelelően éljen. Bejönnek a nyilasok a kocsmába, köszönnek, fizetnek, és a kisember is köszön. És ez neki nem probléma, nem félelemből köszön, hanem jómodorból.
A börtöncellában többször elhangzik a kérdés, hogy miért? Nem kapunk rá választ, mert nincs. Mindegyik szereplőben felmerülhetett, hogy ő hol hibázott? Az értékrendje szerint sehol, ezért is érthetetlen a helyzet. Miért nem lázadtak akkor, amikor elvitték a 17/B lakóját? Nagyon jól tudták, ha lázadnak, úgy járnak, mint a robbantó. És ezzel akkor már hoztak egy döntést, ami korábban egyáltalán nem feszítette őket, azaz beleillett az értékrendjükbe. Nem is érzik magukat hibásnak.
Életünk során időnként az értékrendünk komoly kihívás elé kerül, mint ahogy a film végén a kisembereké is, de ők nem tudják a helyzetet elviselni. Az asztaltársaság tagjai a börtönben szembesülnek azzal, hogy a szabályok megváltoztak, és ezeken változtatni már nem lehet. Nem tudnak olyan felelős döntést hozni, amivel elégedettek lehetnének. Akik kilépnek a rendszerből, azaz meghalnak, nem büszkén teszik ezt, hanem rendkívül feszülten, a döntés súlya alatt összeomolva. Az órásmester ugyan rendszerbe való beletörődést, és így az életet választja, de őt is megtöri a tette, vagyis ő már elégedett nem lehet, mert bűnös a saját értékrendje szerint.
Most talán meglepő dolgot fogok mondani, de én a helyzet felfogása után szemrebbenés nélkül ütöttem volna, és ezzel mentettem volna az életemet, ahogy végül az órásmester is. De nem lenne lelkiismereti problémám, mert tudom, hogy az árváknak, feleségeknek szükségük van ezekre az emberekre, még úgy is, hogy közben ott bent egy másikat megaláztak. Sőt, tovább élesítem, ha egy megalázással meg lehet menteni egy emberi életet (akár a sajátunkét), akkor én az emberi életet választom. Nekem pont ez jelenti a felelős döntést. Számító lennék?
Most talán meglepő dolgot fogok mondani, de én a helyzet felfogása után szemrebbenés nélkül ütöttem volna, és ezzel mentettem volna az életemet, ahogy végül az órásmester is. De nem lenne lelkiismereti problémám, mert tudom, hogy az árváknak, feleségeknek szükségük van ezekre az emberekre, még úgy is, hogy közben ott bent egy másikat megaláztak. Sőt, tovább élesítem, ha egy megalázással meg lehet menteni egy emberi életet (akár a sajátunkét), akkor én az emberi életet választom. Nekem pont ez jelenti a felelős döntést. Számító lennék?
És itt van a kutya elásva, hogy az a sok-sok bűnös szereplő, aki éjszaka mégis tudott aludni, pont azért tudta ezt megtenni, mert az élete helyzeteire a saját értékrendjét megfelelően alkalmazta, erre legjobb példák a nyilasok. Ezen az alapon nem érezték magukat bűnösnek ők sem. És ez a magyarázat mindenre.
Katatiki lennék vagy Gyugyu? A vicc az, hogy már most időnként az egyik, időnként a másik vagyok.
7 évesen élvezetből hangyákat öltem, ami az akkori hibás értékrendemnek megfelelt, azaz Katatiki voltam, akkor nem tartottam bűnnek. Ugyanakkor ma is mindenfelé húst megeszem (disznót, marhát), akár Nagypénteken is. Ezzel a legtöbb vallás szerint bűnt követek el, de a saját értékrendem szerint nem. És ki tudja, lehet, hogy 20 év múlva már egyáltalán nem fogok húst fogyasztani, mert az akkori értékrendem pl. közvetve sem szeretné bántani az állatokat.
És persze időnként meg Gyugyu vagyok, mert beletörődöm, és elfogadom a nekem nem megfelelő játékszabályokat, pl. a kisembert sújtó adótörvényeket, vagy a munkakörélményeim sorozatos romlását.
Mind a Katatiki, mind a Gyugyu mivoltommal meg tudok barátkozni, mert az adott helyzetekben mindkettő az aktuális értékrendemnek megfelelő döntésem eredménye. Ezeknél a helyzeteknél sokkal zavaróbb, ha néha az értékrendem ellen teszek, mint a könyvügynök; vagy ha teljesíthetetlen vágyaim vannak, mint az asztalosnak. Épp ezért már csak egészségvédelemből is igyekszem megfelelni az értékrendemnek, és ami sokkal-sokkal nehezebb, igyekszem az aktuális vágyaimat az értékrendszeremhez és az aktuális, nem feltétlenül rajtam múló szabályokhoz igazítani. Tudok is aludni.
