ÜNNEPEK

Nem szerette a dolgokat az utolsó pillanatra hagyni, mégis szinte minden alkalommal még az ünnep előestéjén is az utcákat, pontosabban a boltokat rótta, hogy megtalálja az ajándékot. Azt az ajándékot, amelyről nem is tudta pontosan, mi is az. Valami, ami kicsit különleges, ami nem megszokott. Valami, ami valamennyire önmaga, és illik a megajándékozotthoz. Valami, aminek igazán örül, aki adja, és aki megkapja. Valami, ami … Igen, valami, amit nehéz meghatározni. Ami talán nem is kapható. Valami, aminek talán nincs is ára, ami nem pénzben mérhető. Sőt, lehet, hogy egyáltalán nincs mértékegysége. …

Így is kezdődhetne a történet, és a befejezés persze az lenne, hogy az illető nem vásárol semmit, mert semmi nem olyan, mint aminek lennie kellene. Ezért üres kézzel tér haza, és csak ránéz mosolyogva arra, aki kinyitja az ajtót, vagy csak megöleli az illetőt, vagy csak egyetlen szót szól. De így a történet talán elcsépelt, talán kiszámítható, talán szentimentális lenne. Kezdjük másképpen!

Micimackó nyakában a télen elmaradhatatlan sállal boldogan lépkedett a friss havon, miközben hazafelé tartott. Arra gondolt, holnap ünnep lesz, és eljönnek a barátai. Mindig úgy várta ezeket az alkalmakat, hiszen olyan jókat beszélgethettek, nagyokat nevethettek és persze a legfontosabb: bármennyi mézet ehettek. Erre hirtelen elkomorodott. Megállt a hóban. A fejét vakarta. „Bármennyit? De otthon nincs Bármennyi csupor méz, csak Valamennyi. Az pedig nem ugyanaz.” Mit tegyen?

És ez a történet úgy folytatódna, hogy Micimackó kicsit szomorúan feküdne le, mert mindig arra gondolna, nincs otthon a mézből Bármennyi. Másnap azonban mindegyik barátja mézet hozna neki, hiszen tudják, ezt szereti a legjobban. Így boldog lenne számára az ünnep, mivel a sok méz mindig öröm. Talán ez sem túl izgalmas történet, bár kétségtelenül kicsit kedves és vidám. Azonban talán itt is sejthető a végkifejlet. És már megint a mézről szólna a dolog! Próbáljuk meg máshogy!

Ünnep: Boldog. Keserű. Vidám. Gyásszal teli. Felszabadult. Fájdalmas. Megragadó. Felejthető. Mindenkié. Magányos. Vallási. Nemzeti. Ritka. Megszokott. Korai. Késői. Hivalkodó. Csendes. Családi. Meleg. Hideg. Felemelő. Elfeledett. Egyszeri. Állandó. Kétes. Tiltott. Szédítő. Émelyítő. Átértékelt. Csodás. …

Így írva az ünnepről nem szokványos, modern és elgondolkodtató. Bár …

Akkor mi legyen? Mit és hogyan mondhatnék róluk? Azt hiszem, amit eddig leírtam, az elég, mert ilyenek az ünnepek: kicsit szentimentálisak, kissé kiszámíthatóak, kedvesek és vidámak, és sokféle jelzővel illethetők. De egy dolog közös bennük: a szeretet. És hogy milyenek lesznek? Amilyenné formáljuk őket. Tehát vigyázzunk rájuk, óvjuk őket! És ne engedjük, hogy a szürkébb hétköznapok legyőzzék őket!



(Megjelent: Mütfi, 2004. december 14., V. évf. 3. szám, 3. old.)

Mikulás érkezése

- Hogyan érkezik meg a Mikulás, ha nincs hó? – kérdezte a kisfiam.
- Hogyhogy? Nem értem a kérdésed. – válaszoltam.
- Ha nincs hó, akkor a Mikulás szánkója min csúszik? Hogyan húzzák a szánt a rénszarvasok hó nélkül?
- Hát … szóval … - és itt elakadtam. – Bevallom fiam, ezen még nem gondolkodtam.
- Pedig fontos lenne tudni – jelentette ki komoly hangon a fiam. – Ugyanis most nem esik a hó, és estére itt kellene lennie a Mikulásnak.
- Ne félj attól, hogy nem érkezik meg időben. – mosolyogtam el magam, és megsimogattam kis fejét olyan „apásan”.
- Nem is félek ettől – mondta – csak kíváncsi vagyok, és nem tudom a választ.
- Szóval, a Mikulás szánját akkor is lehet húzni, ha nem hull a hó. Hiszen láttad azokat a képeket, amikor a Mikulás az égből közelít a földhöz, és a rénszarvasok húzzák a szánt.
- Apu, ezt úgy érted, csúszik az űr? – kérdezte kicsit hitetlenkedve a fiam.
- Mondjuk, igen. Valami ilyesmiről van szó. – feleltem mosolyogva, és örültem, hogy ilyen jól megválaszoltam a kérdésre.
- Aha. Akkor értem, miért kell az űrhajósoknak kikötniük magukat az űrhajóhoz.
- Jól gondolod, fiam. – és büszke lettem a gyermekemre, hogy ilyen okosakat mond. „Hiába, no, az én fiam.” – gondoltam magamban.
- De akkor azt nem értem, miért nem csúszkálnak az űrhajók összevissza az űrben? És miért jönnek vissza űrsiklóval a földre, amikor le is csúszhatnának? És ha csúszik az űr, akkor miért nem csúszik rajta a Föld?
- Ez nem egészen úgy van. – vágtam rá, miközben éreztem, hogy nem tudok felelni a kérdésekre.
- És az hogy lehet, hogy a Nap nem olvasztja fel ezt a síkosságot, és nem szárítja fel az űrt? És miért érkezik az űrből a Mikulás, amikor Lappföldön lakik? És még mindig nem világos, hogyan érkezhet meg, ha nincs hó?

Most mit mondjak? – kérdeztem magamtól. Nem mondhatom, hogy soha nem gondolkoztam ezeken a dolgokon! Nem felelhetem azt, hogy nem tudom a válaszokat! Mit gondol majd a fiam az apjáról, hogy ilyen egyszerű kérdésekre sem tud értelmes mondatokat kinyögni. Mert az egy dolog, hogy tudom, a pi egyenlő 3,14-el, de fogalmam sincs, hogy ez mit is takar. És persze nem értem a relativitáselméletet, pedig azt már közel 100 éve írta le Einstein. És nem tudom mi az, hogy kvantummechanika. És mi az, hogy a szánknak és a bőrünknek is van pH-értéke? És mit jelent az, hogy „bifidusz efenzisz”? Azt sem tudom, hogy az mp3 és mp4 esetében mit takar az „mp” rövidítés! De nem ismerem fel az avokádót, vagy a jostát sem! És nem értem, hogyan működik a tőzsde! Nem tudom, mi a különbség a plazmatévé és LCD-monitor között! És még annyi mindenre nem tudom a választ, és annyi mindent nem értek, és annyi mindenről fogalmam sincs!

Ha akarnám, persze megnézhetném a könyvekben, az interneten. De azokban sem találnák választ a fiam „egyszerű” kérdésére: miként érkezik meg a Mikulás, ha nincs hó?

Próbáltam összeszedni gondolataimat, ötletet találni a megoldásra. De képtelen voltam rá. Zavarban voltam a fiam előtt, és szégyelltem magam, amiért hallgatok.

Már éppen valami olyat akartam mondani, hogy „a Mikulás előtt nincs akadály”, amikor az eddig csöndben figyelő fiam kinézett az ablakon, és így kiáltott fel: „Apa, esik a hó.” Valóban nagy pelyhekben hullott a hó. „Kimegyek játszani” – mondta a fiam, és választ sem várva kapta fel télikabátját, vette fel cipőjét. Még visszaszólt az ajtóból: „Tudom, sapka, sál …”, és már csukódott is ajtó.

Én meg ott maradtam egyedül a szobában kétségek között őrlődve, nem tudom a választ arra a kérdésre: hogyan érkezne meg a Télapó, ha nem esne a hó.


2009. december