
Mindig is utáltam a valóság show-nak nevezett vagy hasonló jellegű szörnyűségeket! Most azonban még erőteljesebb bennem az indulat. Olvastam egy cikket – érdemes átfutni – (http://www.borsonline.hu/news.php?op&hid=33832), amely leírja, hová jutnak majd hamarosan nálunk is ezek a műsorok. Átverik és manipulálják a nézőket és a szereplőket, miközben az utóbbiak mindent megtesznek, hogy „benne legyenek a tévében”.
Az sem elhanyagolható probléma, hogy hamis világot vetítenek elénk. Már önmagában ez is torzíthatja a nézők értékrendjét, ítélőképességét, realitásérzékét. A való és a valótlan határai elmosódnak. Az igaz és a hamis összefonódik. De nem azért, hogy általuk több és jobb legyen a világ. Csakis a „nézettség” (a pénz) érdekében történik mindez.
Az még nagyobb gond, hogy emberek bármit elvállalnak egy percnyi hírnév vagy a felkínált, kialkudott, várható nyeremény (pénz) reményében. Nem baj, ha hazudnak közben. Nem baj, ha megalázkodnak mindennek érdekében. Nem baj, ha kívülről és belülről (!) le- és kivetkőznek. Nem baj, ha közben elveszítik emberi mivoltukat és méltóságukat. Semmi sem baj.
Persze a legnagyobb probléma, hogy a nézők vevők minderre. Mert a néző látni akarja, hogyan élnek mások (híres, vagy annak nevezett/tartott emberek, vagy éppen ugyanolyanok, mint ők). Mert a néző például tudni akarja, mit csinálnak mások történetesen a mellékhelyiségben. (Vajon, tényleg mit, vagy mi mást?!) Mert a néző mindenre kíváncsi!
Tényleg kíváncsiak vagyunk minderre? Vagy csak azt akarják, hogy ezt mondjuk, érezzük? Ebben is ugyanúgy manipulálnak, mint sok minden másban. Elhitetik velünk, hogy mi ezt akarjuk. Ezt kapjuk, mert úgy alakítják, hogy azt higgyük, mi ezt is akarjuk.
„A kínálat megteremti a maga keresletét.” Lám-lám igaza van a híres francia közgazdásznak, Jean-Baptiste Say-nek, akitől ez a megállapítás származik. Bár ő egy kicsit más értelemben gondolta ezt, hiszen 1803-ban az Értekezés a politikai gazdaságtanról (Traité d'Économie Politique) című művében így írt: „Mivel a javak előállítói azok eladása révén pénzt, jövedelmet szereznek, és ezt más javak vásárlására fordítják, összgazdasági szinten az áruk (ide értve a termelési tényezőket, köztük a munkaerőt is) kereslete és kínálata egyenlő kell hogy legyen.” Say tehát a róla elnevezett dogmában, vagy törvényben azt fogalmazta meg, hogy a kereslet és a kínálat megegyezik a gazdaság egészében, így érdemes lehet a kínálatot növelni, mert utólag megteremtődik annak kereslete. Én viszont most olyan értelemben használtam ezt a gondolatot, hogy a kínálat (egy dolog létrehozása) függetlenül attól, hogy volt-e eredetileg igény rá, megteremti a keresletét, azaz el tudják adni. Szerintem így is megállja a helyét a megállapítás.
Persze könnyen lehetne azt mondani: „Minek nézem? Nem kötelező!” Vagy: „Lehet, hogy nekem nem tetszik, de lehet, hogy másoknak igen!” Kicsit erőteljesebb megfogalmazásban: „Miért akarom én az észt osztani? Miért akarom megmondani, mi jó és mi nem?” Lehetne lazábban is: „Vedd könnyedén! Ne foglalkozz vele!”
Mindben van igazság, de mindegyik hamis is. Szerintem az embernek el kell mondania a véleményét a dolgokról, főleg, ha úgy gondolja, ezzel segíthet, előreviheti azokat, vagy felhívja a figyelmet valamire, esetleg gondolkodásra késztet.
A címben feltett kérdésemre válaszolva: úgy látom, sajnos, még nem vagyunk a végén. Az ötletek, hogy meddig lehet a hülyítést, az ízléstelenséget fokozni, kifogyhatatlannak tűnnek. Nem is kívánok az ötletekhez segítséget nyújtani. Csak azt szeretném, ha megállnánk és körbenéznénk: hol vagyunk, hol tartunk, hova és meddig még!
2010. szeptember 19.
Az sem elhanyagolható probléma, hogy hamis világot vetítenek elénk. Már önmagában ez is torzíthatja a nézők értékrendjét, ítélőképességét, realitásérzékét. A való és a valótlan határai elmosódnak. Az igaz és a hamis összefonódik. De nem azért, hogy általuk több és jobb legyen a világ. Csakis a „nézettség” (a pénz) érdekében történik mindez.
Az még nagyobb gond, hogy emberek bármit elvállalnak egy percnyi hírnév vagy a felkínált, kialkudott, várható nyeremény (pénz) reményében. Nem baj, ha hazudnak közben. Nem baj, ha megalázkodnak mindennek érdekében. Nem baj, ha kívülről és belülről (!) le- és kivetkőznek. Nem baj, ha közben elveszítik emberi mivoltukat és méltóságukat. Semmi sem baj.
Persze a legnagyobb probléma, hogy a nézők vevők minderre. Mert a néző látni akarja, hogyan élnek mások (híres, vagy annak nevezett/tartott emberek, vagy éppen ugyanolyanok, mint ők). Mert a néző például tudni akarja, mit csinálnak mások történetesen a mellékhelyiségben. (Vajon, tényleg mit, vagy mi mást?!) Mert a néző mindenre kíváncsi!
Tényleg kíváncsiak vagyunk minderre? Vagy csak azt akarják, hogy ezt mondjuk, érezzük? Ebben is ugyanúgy manipulálnak, mint sok minden másban. Elhitetik velünk, hogy mi ezt akarjuk. Ezt kapjuk, mert úgy alakítják, hogy azt higgyük, mi ezt is akarjuk.
„A kínálat megteremti a maga keresletét.” Lám-lám igaza van a híres francia közgazdásznak, Jean-Baptiste Say-nek, akitől ez a megállapítás származik. Bár ő egy kicsit más értelemben gondolta ezt, hiszen 1803-ban az Értekezés a politikai gazdaságtanról (Traité d'Économie Politique) című művében így írt: „Mivel a javak előállítói azok eladása révén pénzt, jövedelmet szereznek, és ezt más javak vásárlására fordítják, összgazdasági szinten az áruk (ide értve a termelési tényezőket, köztük a munkaerőt is) kereslete és kínálata egyenlő kell hogy legyen.” Say tehát a róla elnevezett dogmában, vagy törvényben azt fogalmazta meg, hogy a kereslet és a kínálat megegyezik a gazdaság egészében, így érdemes lehet a kínálatot növelni, mert utólag megteremtődik annak kereslete. Én viszont most olyan értelemben használtam ezt a gondolatot, hogy a kínálat (egy dolog létrehozása) függetlenül attól, hogy volt-e eredetileg igény rá, megteremti a keresletét, azaz el tudják adni. Szerintem így is megállja a helyét a megállapítás.
Persze könnyen lehetne azt mondani: „Minek nézem? Nem kötelező!” Vagy: „Lehet, hogy nekem nem tetszik, de lehet, hogy másoknak igen!” Kicsit erőteljesebb megfogalmazásban: „Miért akarom én az észt osztani? Miért akarom megmondani, mi jó és mi nem?” Lehetne lazábban is: „Vedd könnyedén! Ne foglalkozz vele!”
Mindben van igazság, de mindegyik hamis is. Szerintem az embernek el kell mondania a véleményét a dolgokról, főleg, ha úgy gondolja, ezzel segíthet, előreviheti azokat, vagy felhívja a figyelmet valamire, esetleg gondolkodásra késztet.
A címben feltett kérdésemre válaszolva: úgy látom, sajnos, még nem vagyunk a végén. Az ötletek, hogy meddig lehet a hülyítést, az ízléstelenséget fokozni, kifogyhatatlannak tűnnek. Nem is kívánok az ötletekhez segítséget nyújtani. Csak azt szeretném, ha megállnánk és körbenéznénk: hol vagyunk, hol tartunk, hova és meddig még!
2010. szeptember 19.